Szabó László Dezső: Este a Duna partján
Ezer gázlámpa fény-varázs
övezte karcsú derekát,
a szökkenő híd karperecként
ölelte át a hus Dunát.
A parton kóboroltam este…
Rólad mesélt a csobbanás,
a széles parton is feléd vitt
minden forró szívdobbanás.
Elkábított a fény zenéje.
Gyönyörű este van Veled,
mert ide hozott mellém ma este
a szerelem és a képzelet.
1963.
Szabó László Dezső: Budapesti ősz
Aranyport hint az ősz a Nagykörútra,
bokezüen, hisz telik, futja még,
de nagy kabátja alatt már megérzi
vénülő szíve hideg szél-neszét.
A nyújtózkodó árkádok sorára
szelíd álmokat csókol rá a nap,
s a játszóterek zsongó zsivajában
a nagypapák egy jót ásítanak.
Vidám gyerekhad jön az iskolából;
anyuka várja elsős kisfiát;
amott a sarkon zsebébe nyúl, rágyújt
e kócoshajú, kamasz nagydiák.
S szigeten most mézédes csend cseppen,
aranykanállal szürcsölik a fák,
a szél vigyázva söpri egycsomóba
a halottsárga levélgarmadát…
Fenn a Várban már hűvösek az esték,
gallér-felgyűrve jár a szerelem,
s talán már holnap hajnalban születve
ragyog a dér a sok kis fűhegyen.
Szép itt az ősz, szép itt a Dunaparton,
Csepelen és a Margitszigeten,
talán azért, mert itt élek, itt látom,
talán azért, mert Pestet szeretem.
1962.
Szabó László Dezső: Budapest, 2004. október
Valamikor ezt írtam: Pestet szeretem.
Ez így igaz volt, nem tagadhatom,
és hogy elmúlott ez a szerelem,
sajnos elmúlott, és ez fáj nagyon.
Élhetetlenné vált a város,
koszos lett, büdös, fásult, enervált,
a kincseit mind elpazarolta:
a szín helyett a szürkeség kiált.
Fényes üzletek mellett vak portálok,
lógó plakátok, sikoltó szemét,
dugók és kátyúk minden úton,
aluljárókban kolduló-zenék.
Akik itt élnek, kiábrándultak,
menekülnének talán máshova.
Háromszázezren messze járnak,
nem térnek vissza már soha…
Nincs motor a Duna gyöngyszemében,
nincs cél, nincs vágy, és nincs akarat.
Ostoba harcok gyűrűjében
kiesik szánkból a falat.
Nem mozgat senkit már a tettvágy,
csak az önérdek tépi széjjel
az élvezhető, tervezett jövőt, –
s mint dúvad pusztít nappal, éjjel.
Óh Budapestem, szép fővárosom!
Hová lett ragyogásod, fényed?
Hová lett lakóid pest-szerelme?
Kitaszítottként bánnak véled!
Valami titkos erő kéne,
ami még lappang és parázslik,
és talán egy friss, kósza szellő,
mitol a parázs tűzzé válik!
Civil szerelem kéne újra,
és áldozat, és akarások,
mert életet beléd lehelni
csak mi tudunk és soha mások!
Ha egy kicsit mindenki tenne,
beléd pezsgő életet lehelne,
feltámadnál haló porodból
és kortyolhatnánk jó fény-borodból.
Szeretni Téged, újra kellene!
Igy talán visszatérne Hozzád
az alkotó Múlt pezsgő szelleme!
2004.
Can Togay: Budapest
Íme, itt ez a gyönyörű város,
hét híd metszi testét.
A Duna szeli át északról délre
tartva.
Lakói férfiak és nők,
gyermekek és öregek.
Nagy mennyiségu fekáliát
termel naponta,
nagy mennyiségű ételt
zabál fel.
A budapestiek mindig
reménykednek:
nagy részük úgy véli,
jobb sorsot érdemel.
Többen elszállítanák a várost
máshová.
Erre olykor összeszövetkeznek,
nekiveselkednek és tologatják
ide-oda.
Az egyik csapat erre,
a másik csapat arra,
a harmadik amarra.
A tologatásban a házak megrepedeznek,
a lakók kifáradnak.
Ilyenkor leülnek, lihegnek,
átkozzák a terepviszonyokat.
Azután ismét nekigyűrkőznek.
Tolják, taszítják, húzzák, vonszolják.
A nagy rázkódásban fölborulnak
a szemeteskukák, tartalmuk
a földre ömlik,
eldőlnek a lámpaoszlopok,
a temetőkertek össze-vissza
gyűrődnek.
A budapestiek lihegnek,
törlik homlokukról a verejtéket.
Néha valaki mérések nyomán
hírt hoz: a város ennyi meg ennyi
egységgel a kivánt irányba mozdult.
Ezt azon nyomban megcáfolják a másik
irányba tolakodók.
A város, ha mozdult is, visszacsúszik
felvert gyökereire.
A budapestiek fáradtan, kimerülten nézik
városuk, nem értik, valami hogy lehet
ennyire megátalkodott.
Can Togay: Incidens az Andrássy úton
Hirtelen rontottak egymásnak a járókelok
közül kicsapódva. Rövid, heves, kiegyenlített
harcot követoen a két öltönyös férfi egymás
nyakába mélyedő fogakkal megmerevedett.
Így álltak ott, a volt Balettintézet épülete
előtt, szemtévesztő ábrába fagyva. Néha
még meg-megrázták fejüket, anélkül hogy
harapásuk lazult volna. Meleg vér csorgott
öltönyükre, orrukon át szuszogtak, nem moccantak.
Can Togay filmrendező-költő
Fénykutya és vonat címmel jelent meg verseskötete az Aranykor kiadónál.