Az utóbbi 2-3 évben látott napvilágot az a tény, hogy egy magyar származású építésznek, Hudec (született Hugyecz) Lászlónak milyen jelentős szerepe volt a sanghaji építészet kialakításában. Most egy, a közelmúltban előkerült hagyaték világít rá arra a kevéssé ismert információra, hogy egy másik, ismeretlen és kalandos életű magyar mérnöknek, Lakner Hugónak kiemelkedő és elvitathatatlan érdemei voltak Budapest mai képének, arculatának formálásában.

Egy névtelen magyar géniusz

1849 őszén örmény kereskedőnek öltözve szekéren hagyta el Magyarország földjét Lakner Hugó a szétvert, majd Világosnál az osztrák császári csapatok előtt kapitulált magyar honvédsereg őrnagya. Végigküzdötte a dicsőséges felvidéki hadjárat csatáit, ott járt Sukorónál, Budán, majd Erdély ütközeteiben. A civilben mérnök és feltaláló Lakner a honvédség keretei közt is eredeti hivatásának élhetett, pontonhidakat, gyors telepítésű védműveket, különösen nagy súlyú fegyvereket szállító könnyen irányítható, fordulékony talpakat és szekereket tervezett. A hadtörténet legavatottabb tudói számára ismert tény, hogy két döntő ütközet kedvező kimenetelét is neki, illetve éles eszű mérnöki leleményeinek köszönhette a magyar hadsereg. Segesvár után, mint oly sokan, ő is elhagyta szétvert hadosztályát, menekülni, bujdosni kényszerült. Visszatért Debrecenbe, szülővárosába, hogy magához vegye egy újfajta őrlőmű mérnöki rajzait. Néhány hétig, míg szakálla kinőtt, egy padláson húzta meg magát, majd volt iskolatársa révén hamis iratokat szerzett és nekivágott a kockázatos útnak. A császári adminisztráció emberei ekkor már keresték. E zavaros időben azonban oly sokan tűntek el, leltek végső névtelen nyughelyet a csatamezők tömegsírjaiban, hogy Lakner szem elől tűnése nem vált gyanússá.

Mindezt Lakner hosszan kallódó, majd a család oldalági leszármazottai által 1911-ben magánkiadásban kis példányszámban megjelentetett emlékirataiból ismeri a magyar hadtörténet. Innen tudható, hogy először Boszniába, majd tovább utazva Délnek, a törököktől annektált Görögországig jutott. Itt az őrlőmű rajzait kabátja hátába varrva matróznak állt, s három hónapos tengeri út után először New Orleansba, majd két év után Brazíliába, Rio de Janeiroba ért, ahol végül letelepedett. Laknert azonban nem hagyta nyugodni honfiúi szíve. Ha Európából érkezett utazóval találkozott, rendületlenül a levert szabadságharc utáni Magyarország sorsa felől tudakozódott. Pedig ő is egyike volt a szabadságharc számos olyan tisztjének, aki gyerekként előbb tudott németül, mint magyarul, s magyarságának felvállalása is fiatal férfi korára, megerősödése pedig a forradalom hónapjaira esett.

Lakner Rióban, ha gazdagságra nem is, tisztes jólétre tett szert. Az őrlőmű alapelve, némi módosítás után kitűnően alkalmazható volt a tápióka és a cukornád feldolgozásban. Megnősült, betársult apósa birtokába, s fejlesztései révén két évtized munkájával felvirágoztatta azt. Felesége, Januaria halála után, házasságuk gyermektelen lévén, egyedül maradt. Magyarhonból a társadalmi konszolidáció hírei érkeztek, s Lakner Hugó, 56 éves korában, a múlt század hatvanas évei derekán úgy határozott, hogy, ha kockázatos is, visszatér oda, ahonnan élete regényes története elindult.

Lakner Rio de Janeiroban kevéssel hazautazása előtt

Két évvel a Kiegyezés előtt ért Budára. Egy hosszú élet leperget már, a Váron azonban még mindig látszottak itt-ott a hajdani ütközet nyomai. A levert szabadságharc utáni évtizedek deprimáltsága azonban oszladozóban volt. Még néhány év, és Pest, Buda, Magyarország nagyvárosainak polgárai mind a fellendülő gazdaság lelkes hívei, a haladás, a fejlődés pártolói lettek. Ki így, ki úgy, ki panamával, ki tisztességgel akart boldogulni a nagy felbolydulásban. Egyben azonban mindenki, a másodszor új életet kezdő Lakner is egyezett: boldogulni, teremteni, fejlődni és meggazdagodni akart

Lakner, például eredetileg debreceni lévén, saját bőrén tapasztalta meg a mezővárosok, a lapályokon elterülő települések sajátosan nyomasztó atmoszféráját, a távlat és léptéknélküli létezés reménytelenségét. Az a két évtized, amit Rióban, a város különös süvegformájú hegyei között és az óceánparton töltött a létezés távlatosságával, a városi élet sajátos gazdagságával ismertette meg. Mint lehetetlent nem ismerő, a valószerűtlen feladatokat komoly elhivatottsággal megoldani szándékozó mérnökember, ezekhez a benyomásokhoz is szigorú módszerességgel viszonyult. Okulva élete helyszíneinek nagy tapasztalataiból, az akkor még jószerivel mindkét partján síkságon kiterülő Pest-Buda felvirágoztatása szándékával  különféle léptékű tervek kidolgozásába kezdett, melyekkel aztán a Helytartótanácshoz, illetve egyes esetekben a császári és királyi udvarhoz fordult Bécsben. Állandó hidat tervezett a hajdani hajóhíd helyére, a mai Deák Ferenc, hajdani nagyhíd utca vonalába. Víztornyot álmodott a Margitszigetre, amelyet aztán nem az ő tervei, de végső soron az általa kijelölt helyre telepítve, évtizedekkel később valósítottak meg. Vasútpályát álmodott a pesti Duna-partra a délpesti uszálykikötő és az északpesti malmok, faáru raktárak közé. Pár év után Pest is, Buda is, majd az egyesüléssel a három városrészből gyúrt hatalmas város az építkezések zajától volt hangos. A rengeteg nagyszabású, díszes és pompás nemzeti közintézmény, az Opera, a Tudományos Akadémia, a Nemzeti Színház emelkedése mellett a sajtó és a nagyközönség érdeklődése nemigen foglalkozott egy ma már igencsak különösnek ható jelentős léptékű építmény megvalósulásával.

Kissé száraz, minden díszítést mellőző mérnöki megoldásai, a későbbi évtizedek során bármennyire is hasznosnak tűntek, nem keltették fel az emberek érdeklődését. Jó másfél évtized alatt lassan és fokozatosan, szinte feltűnés nélkül emelkedett, mire elérte végleges és tervezett magasságát, majd újabb három évbe telt, mire a fű és az aljnövényzeti takaró a helyére került, végül pedig a cserjék, fák és bokrok is megtalálták helyüket a nagyvárosi mivoltára mindinkább büszke Budapest ekkor elkészült új közparkja, a Gellérthegy felületén. Lakner ugyanis, gyermekkora sanyarú debreceni évei, fenséges és emelkedett Rio de Janeiroban töltött férfiúi évei után Budára, saját üzleti vállalkozásaként egy teljes hegyet tervezett. Célja az így kialakított jelentős zöldterület lakóházak, kisebb birtokok számára való kiparcellázása volt, ám az építés lassúsága szinte teljesen gazdaságtalanná tenne a vállalkozást, így a hegy végleges elkészülte előtt elhunyt hajdani honvédtiszt, halála pillanatában jószerivel teljesen nincstelen volt már.

Életem útja: Lakner Hugó visszaemlékezései

Bár regényes élete alapján mást feltételeznénk, Lakner személyisége nem mutatott semmi különlegeset. Ő nem volt egy Ybl, egy Steindl, vagy Schikedanz. Névtelenségben maradva alkotott, s jellemző, hogy sem ma már bizton állíthatjuk, világraszóló főműve, a Gellérthegy, sem pedig kisebb munkái nem kapták meg az őket megérdemlő elismerést.

A budai oldal eredeti látképe a XVIII. század végén és a XIX. század elején

 

A budai oldal látképe a tervezett Gellérthegy beillesztésével, a tervezett formán érzékelhető a Rio de Janeiro-i hegy hatása

Rio de Janeiro látképe Lakner Hugó hagyatékából: ez adott ihletet a mérnök számára Budapest látképéhez

 Munkások a Gellérthegy gyomrában

Munkálatok a Gellérthegyen – Középen Lakner Hugó

A Gellérthegy átadási ünnepsége

Ma, évtizedekkel a nagy mű elkészülte után, egyetlen emléktábla sem őrzi e roppant impozáns alkotás mesterének nevét. Budapest lakói ma sem tudják, hogy Lakner Hugó precíz és módszeres gondolkodásának köszönhető, hogy Budapest a kontinens egyik talán legszebb fekvésű városa leend. Ő volt az ugyanis, aki fölismerte, hogy a két városrész jellegét olyan terepmorfológiai különbségekkel kell alátámasztani és megerősíteni, amilyen egy a Duna partjára közvetlenül teleptett hegy lehet.

(vitéz Bélafy Endre. Mérnökök világlapja, 1932. november)

Bélafy cikke a Mérnökök világlapjában

Mint a fenti rövid cikkből is kiderül, a Lakner családnak sokat köszönhet Budapest várostörténete. Egyrészt azt a biztos értékítéletet, amelynek hatására Lakner Hugó, mind a magyar hadtörténet, mind pedig a mérnöki és műszaki tudománytörténet számára egyedülálló emlékiratainak publikálása köszönhető, mind pedig azt a kockázatvállalást, amely egy igen messzi leszármazott, Lakner Hugó dédunokaöccse, Lakner Antal kimunkált tervében öltött testet. A korábban hosszabb időt Berlinben töltő Lakner Antal, dédnagybátyja szellemi hagyatékából merítve egy igen merész, ám jelentős javaslattal szolgált a berlini városvezetés számára: a Debrecent is sújtó lapály-komplexus leküzdése érdekében, hasonlóan a budapesti Gellérthegyhez, 1999-ben Bundesberg elnevezéssel kezdeményezte, hogy épüljön Berlinben is jelentős hegy, amely a városlakóknak örömöt nyújt és a sivár lapálylétet oldó helyszínként is szolgálni tud. Most, hogy mind Berlin politikai irányítói, mind pedig a lakosság túlnyomó hányada jelentős mértékben fölsorakozott a porosz főváros szívében emelendő hegy ügye mögé, most tűnik ki csak igazán Lakner Hugó zsenialitása. Ő volt az ugyanis, aki a Gellérthegy tervezése, majd építése során kikísérletezte, a kor korlátos eszközeivel pedig kiszámolta a hegy-tervezés legproblematikusabb statikai és szerkezeti alapelveit. Ezektől a mai berlini előkészületek sem térnek el. Találmánya a közel másfél évszázad alatt semmit sem veszített érvényességéből. S az a városképi, városszerkezeti eredetiség, amit végül a megépült, és Budapest életébe belesimuló Gellérthegy beteljesített, ma több, mint bíztató például szolgál Berlin városa számára.

Dr. Megyeri Emil, mérnök, nyugalmazott egyetemi tanár