Egy év alatt összesen tíz percet beszélt Tarlós Istvánnal, az ötleteire szerinte nem voltak kíváncsiak – mondta az [origo]-nak Bojár Iván András, akit még Demszky Gábor vett fel városarculati tanácsadónak, és Tarlós is alkalmazta, de két hete elbocsátotta. Bojár szerint (aki egyben a SzeBu elnöke is) a városfejlesztés szemlélete a hatvanas éveket idézi Budapesten, a magyar főváros vészesen lemaradt, és a jelenlegi városvezetés egyetlen kreatív műhelye Vitézy Dávid környezete.
Bojár Iván András, a SzeBu elnöke (fotó: Hajdú D. András, origo)
– Mit mondtak önnek, hogy miért kell távoznia?
– Nem mondtak semmit. Nem volt indoklás.
– Hogyan zajlott a találkozó, amikor közölték, hogy mennie kell?
– Nem volt semmilyen izgalmas vagy dramatizált jellege. Felhívtak telefonon, és mondták, hogy akkor ennyi volt.
– Mit gyanít, mi az oka?
– Sokat gondolkoztam ezen, hogy mi lehet az oka, vagy miért pont most. Alapvetően szerintem arról van szó, hogy ott voltam az Új Színháznál a tüntetésen, ahogyan ezt több újság is megírta. De lehet, hogy összefügg egy egyszerre röhejes, ugyanakkor orwellien sanda és bután hazug rágalommal is, amely egy nappal korábban jelent meg rólam a sajtóban. (A Heti Válaszban jelent meg egy cikk a BKV-s nyomozásokról, amely azt állította, Bojár “nyomeltakarítóként” segédkezett az egyik gyanúsítottnak, Mesterházy Ernőnek – a szerk.) Talán erre célzott Tarlós úr is, amikor azt nyilatkozta, elvárta volna, hogy pontosítsak olyan újsághíreket, amelyeket nekem “belső kötelességem lett volna pontosítani”. Nem tudom, én azt gondolom, úriember nem “pontosít” nyilvánvaló, idióta hazugságokat, legfeljebb perel. Ez viszont semmiképp sem az ok, inkább az eltávolításom módszere lehetett. Tehát valószínűleg inkább az Új Színház lehetett az ok, mert az látszik, hogy az új vezetők kinevezése annak ellenére fontossá vált a főpolgármesternek, hogy bőséggel találhatott volna okot a döntés felülvizsgálatára, ahogyan erre képes volt, mondjuk, a Budaörsi úti buszsáv ügyében is.
– Arra gondol, ezzel a lépéssel azt jelezte, hogy nem ért egyet a főváros egyes döntéseivel, és emiatt kell távoznia?
– Azt gondolom, hogy van egy öt-hatszáz éves humanista tradíció Európában, és egy adott pont, amikor mint budapesti értelmiséginek el kellett döntenem, hogy kiállok ezért, még akkor is, ha elbocsátanak az állásomból – mellesleg azt gondolom, ez a kettő még összeegyeztethető lenne egy polgári demokráciában. Az meglepett, hogy a tüntetésen nem voltak sokkal többen. Abban az évben, amikor Lars von Triert, aki polgárpukkasztásból hülyeségeket beszél bekokainozva, fekete, lefüggönyözött autóval viszik ki Cannes-ból, és John Gallianót a zsidózása miatt elküldi az őt alkalmazó divatház, Budapesten arról beszélünk, hogy egy hetven körüli, nyíltan antiszemita drámaíró, aki éveken keresztül politikai szerepet vállalt, most akkor végre kap egy lehetőséget, hogy megmutassa, mit is gondol a világról – hát ezt kínosnak és nevetségesnek tartom.
– Azt végiggondolta, hogy ha elmegy a tüntetésre, akkor annak következményei lehetnek a fővárosnál?
– Most egy fikcióról beszélünk. Nem tudom, hogy ezért kell-e mennem, hiszen nem mondott senki semmit, csak nagyon egybeesett. Én továbbra is hiszek a magáért és környezetéért felelős, aktív értelmiségi polgári szerepvállalásban, ezért nem haboztam elmenni. Igaz, átfutott a fejemen, de nem gondoltam, hogy itt tartunk.
– Milyen kapcsolatban volt Tarlós István főpolgármesterrel az egy év alatt, amíg neki dolgozott?
– Korrektben, de jószerével semmilyenben. Jót mulattam, amikor egy cikk címében azt olvastam, hogy Tarlós menesztette bizalmasát. Én egy év alatt egyszer találkoztam Tarlós Istvánnal tíz percre, és akkor sem négyszemközt. Ezt nem mondanám bizalmi kapcsolatnak, bár, mondjuk, spirituális vonalon még akár lehetne ez nagyon mély kapcsolat is.
– Nem kérték ki a tanácsát, amikor, mondjuk, a város egészének fejlődésére vonatkozó hosszabb távú döntéseket hoztak?
– Egyáltalán nem, és emiatt volt is bennem keserűség. Tulajdonképpen úgy érzékeltem, hogy vákuumban létezem, és minden ilyen döntés előkészítésétől és döntési munkától is távol vagyok tartva. Pedig a Szeretem Budapestet Mozgalommal összeraktunk egy olyan városfejlesztési koncepciót, amely Budapestnek igencsak hasznára lehetne, és az elköltendő összeg mértéke is csekélyebb, mint, mondjuk, egy stadion építése. Nem annyi történne, hogy egy rossz focira ráépül egy jó stadion, hanem ráépül egy jó városra, amelyet még egy osztállyal feljebb húzhatna.
– Ennek a tervnek miért a Szeretem Budapestet keretében kellett elkészülnie?
– Mert a munkakörömben nem szerepelt, hogy ilyennel kell foglalkoznom.
– Mi szerepelt a munkakörében? Elvileg városarculati tanácsadóként dolgozott.
– Nem tudom, hogyan fogalmazzak. Őszintén szólva úgy érzem, hogy engem ott valamilyen dísznek tarthattak. Egyfajta értelmiségi értékrendet kellett ott az arcommal, a nevemmel képviselnem, ez úgy fél év után eléggé világosan kiderült.
– Ha zavarta, hogy érdemi munkát nem várnak öntől a fővárosnál, akkor miért maradt mégis?
– El kellett telnie némi időnek, mire beláttam, hogy az ígéretes kezdet után nem pusztán az új rendszer lassú fölállása miatt nem kapok érdemi feladatokat. Erre egyébként a kabinetfőnök is utalt legutóbb, mondván, biztos érzékeltem, hogy nem a kvalitásaimhoz mérhető feladatokat kaptam. Most már látom, okosabb lett volna nekem lépnem előbb. Tanultam.
– Ezt a városvezetést vagy az előzőt mennyire érdekelte az urbanisztika?
– Ez minden városvezetés számára egyfajta kötelező gyakorlat, de nálunk végtelenül old school módon megy, egy hatvanas-hetvenes évekbeli urbanisztikai szemlélet határozza meg. Így volt az előző rezsim, és így van a jelenlegi alatt is. Nagymértékben ilyen iskolai tanpéldák szerint működnek a dolgok, kevés bennük az invenció, a szellemi plusz, a kreatív hozzáadott érték, tehát mechanikus. El lehet végezni az egyetemen a városfejlesztési képzés négy-öt évét, de nem jut el az ember ide. Én művészettörténetet tanultam, és az elmúlt húsz évben gyakorlatilag végigjártam az összes meghatározó új épületet, amely Magyarországon épült, és végigelemeztem őket, legalább ezret, ezerötszázat. Utaztam, végigjártam a városokat építészeti meg urbanisztikai guide-okkal. Megtanultam, miért úgy épültek fel a városok, mi történt bennük. Ezek mind kellenek ahhoz, hogy arra, amiben egyébként mind benne élünk, egy kicsit felülről is rá lehessen látni. A fővárosnál voltak jó emberek, de azok a fajta modern városfejlesztési módszertanok, gondolkodásmódok, megközelítések nem jelentek meg, amelyek versenyképessé teszik Budapestet. Éppen azok az eszközök, amelyek miatt nagyon komolyan ellépett mellettünk rengeteg más európai város.
– Mindennek megfelelt volna a Szeretem Budapestet koncepciója?
– Részben igen, a városmárka-fejlesztő gondolkodásra támaszkodva hozott egy végeredményt, amelyről persze lehet vitatkozni.
– Megpróbálta ezt megbeszélni Tarlós Istvánnal?
– Nem volt erre alkalom. Az első perctől kezdve egyértelmű volt, hogy nem tartozom a belső körhöz, nincs vele személyes dolgom, a kabinetfőnöknek vagyok alárendelve.
– Hogyan működött ugyanez Demszky Gáborral? Ha akkoriban azt írja önről valaki, hogy a Demszky bizalmasa, az már közelebb áll a valósághoz?
– Nem, az sem. Vele sem voltam bizalmas vagy napi kapcsolatban. Az viszont biztos, hogy egy csomó olyan dolgot, amelyet elindítottam, hagyott. Lehet, hogy részben azért, mert az utolsó időszakban már nagyon demotivált volt, részben talán nyitott volt: láthatta, hogy ez értékes vagy hasznos lehet, és nem gördített elé akadályokat.
– Mi az, amit ebből az időszakból sikernek, és mi az, amit kudarcnak ítél?
– Nehéz kérdés, mert ez nagyon szubjektív. Hogy a falfirka elleni kampánnyal kimutatható, világos módon tudtunk tisztább városképet teremteni, az tény. De az emberek ezt nem feltétlenül érzékelik. Egy csomó blogbejegyzést látok, amely szerint ez a város ugyanolyan mocskos, mint volt. Egy nagy túrót, meg tudom mutatni a fotókat, hogyan nézett ki a Nagykörút vagy a Rákóczi út a munkánk előtt. Brutális a különbség. De az érzet megint más. A köztéri rendezettség-érzet nagyon változik, meg a divat is, hogy hogyan beszélünk a városról. Azért ha megnézzük, hogy 1990-ben hogyan nézett ki ez a város, és hogy most, 2011-ben hogyan néz ki, óriási a változás: hatalmas fejlődés történt. Megváltozott az élet minősége, elkezdtük belakni a köztereket, és megjelentek a teraszok, hogy példát mondjak. A pestiek ezt lakják, élik, imádják, de közben fikázzák.
– Tarlós István elmúlt egy évében az ön nevéhez a fővárosnál az új Budapest-zászló kötődik.
– Ez nem kötődik hozzám, Tarlós úr találta ki, és egy grafikus megvalósította.
– Nem az ön feladata volt ez?
– Ez nagyon egyértelmű megrendelés volt: a főpolgármester megüzente, hogy pontosan mit kér, és azt egy grafikus megvalósította. Ebben az ügyben a véleményemre nem voltak kíváncsiak, én maximum a postás lehettem a főpolgármester és a grafikus között.
– A tabáni borospincék ötlete már nem a fővárosi munkája keretében, hanem a Szeretem Budapestet-koncepció részeként született meg. A fogadtatása viszont nem volt a legjobb, még aláírásokat is gyűjtöttek ellene.
– Itt Budapest legbelsőbb kerületében egy olyan helyszínről van szó, ahol emberek úgy szeretnek élni, mintha egy alvó városban vagy kertvárosban lennének. Én viszont úgy érzem, hogy egy város változik. És persze ezt a lakókkal együtt és nem helyettük kell végiggondolni. Ellenben azok, amik vádként megjelentek – hogy a Tabánban majd kurvák fognak hosszú tömött sorban, részegen, jobbra és balra hányva vonulni, és kitépik a fákat, meg mit tudom én… Erre civilben azt mondom, hogy egy jópofa túlzás, egyébként pedig kártékony és ostoba rémhírterjesztés. Az egész koncepció nem erről szólt, hanem arról, hogy Budapest szívében van egy hangulatos, madárcsicsergős, csendes, falusias közeg, és ezt megőrizve jobban be kell lakni. Ezen a háromhektáros területen ma kutyasétáltatók vannak, akik rendkívül haragszanak akkor, ha nem sétáltathatják úgy a kutyájukat, hogy csak a kutyájuk van ott. Szerintem ez szuper ötlet volt, mert kellene a budai Várnak, hogy integrálódni tudjon a belváros életébe, kellene a magyar bornak, kellene a Gellérthegy köré kialakítandó fürdőnegyednek.
– A budai szőlőskertre tud sikerként gondolni?
– Hát az magyarizmó a köbön. Szerintem tök jó ötlet, négy év munkám van benne. Négy szakmai szervezet állta körül – a Főkert, a Kertészeti Egyetem, a borászati szakközépiskola, a Magyar Borászok Szövetsége -, és sikerült úgy elültetniük a szőlőt, hogy meg sem eredt. Hozzátartozik az is, hogy kikerült egy kulturált tábla, azonnal lefújták, összekarcolták. Volt, aki nagyon szisztematikusan húzkodta ki a tőkéket. Végigjárt néhány soron, és kiszedte, félretette őket. Nagyon sajnálom, hogy ilyen véget kellett érnie, de hát tanulom, hogy melyik országban élek. Még ma is.
– A kulturális kormányzat több olyan ötlettel állt már elő, amely Budapest fejlődését érinti, ilyen például a múzeumi negyed terve. Egy főváros számára nem zavaró, ha az állam ilyen szinten szól bele abba, hogy hogyan alakítja magát?
– Szerintem jogszerű, hogy az állam is erősen beszálljon az ilyesmibe. De megvan a konstrukciója, hogy ezt hogyan kell csinálni, ez a Fővárosi Közmunkák Tanácsa. Így épült fel Budapest, hogy létrejött egy olyan szervezet 1870-ben, amelybe az állam delegálta a szakemberek felét, a város a másik felét, és az elnöke Podmaniczky báró volt. Olyan rendszer volt, ahol hozzáértés, bátorság, invenció, szellem, kulturáltság, szakszerűség, műszaki fölkészültség találkozott. Ezek az emberek mobiltelefon és laptop nélkül százszor hatékonyabban dolgoztak, mint mi ma.
– De ma nincs ilyen szervezet, akkor ki lenne a katalizátora egy egységes városfejlesztési folyamatnak?
– Ma nem gondolkodnak ilyen szervezetben. A miniszterelnök megbízott egy miniszterelnöki megbízottat, Fürjes Balázst, aki remek szakember. De én inkább a struktúrában hiszek. Egy ilyen rendszer ma senkinek nem áll érdekében, ahhoz erős város kellene, és erős főpolgármester. De az, hogy huszonnégy kiskirály szedje szét a várost, és kinek-kinek meglegyen a saját zsákmányterülete, a város jövője szempontjából a katasztrófa maga. Budapest az elmúlt húsz évben súlyosan lemaradt a versenytársaihoz képest. Ma Bécs a világ egyik legjobb élhetőségi értékeit mutató városa. Pedig pont ugyanúgy fejlődött, nekünk az volt az ambíciónk, hogy behozzuk Bécset. Tulajdonképpen Budapest ma is szexibb város, mint Bécs, amely mint excsászárváros, nagyon kulturált, de drága, és kicsit unalmas. Budapest ma is sokkal sprődebb, izgalmasabb, pörgőbb. És ezekkel az értékekkel nem tudunk kezdeni valamit. Pozsony kis ötszázezres város, de tudja, hol a helye, a funkciója, a feladata, tudja, merre megy. Mi ma egy ilyen kérdésre sem tudunk választ adni. Azt sem tudjuk megmondani, hogy mi Budapest szerepe Magyarországon belül. Azt tudjuk, hogy a politika hogy fogja kijátszani Budapestet a vidékkel szemben, és fordítva. De hogy ennek a városnak mi a haszna, mi az értéke, hogyan visz előre, arról nem tudunk beszélni. Nincsenek mondataink ezekre.
– Van most olyan ember a fővárosnál, aki a városüzemeltetésen túl is lát?
– Én egy olyan műhelyt láttam, amelyről úgy érzem, hogy a szemlélete, attitűdje és felkészültsége alapján jó lehet, és ez a Vitézy Dávid környéke, a BKK. Egyszerűen életkori okoknál fogva. Ott láttam jó agyú embereket, akik talán értik a dolgukat.
– A BKK a városüzemeltetés területén mozog. De van-e olyan közeg, amelyik kicsit átlátja, hogy merre érdemes fejleszteni úgy, hogy a város is több legyen tőle?
– Tudja, mi fontos nagyon? A civil energiák. Ezt sosem ismerte fel a politika, de a legtöbb értéket mégis csak a civil élet pakolta bele. Azok a vállalkozók, akik éttermet nyitottak, kockáztattak, hitelt vettek föl. Az, ami a zsidónegyedben van a romkocsmákkal, csupa ilyen akarat. Három-négy flótás nekiállt, az anyjuktól elkért ötszázezer forintokkal, és valamit megcsináltak, ami ma a legnagyobb értéke a városnak. A fedélzeti magazinok, a Lonely Planet, az internetes turisztikai ajánlók a romkocsmákat ajánlják Budapestből. Ami egy izgalmas új termék Európában.
– A HVG-nek egy korábbi interjúban azt mondta, amikor a tervei megvalósíthatóságáról kérdezték, hogy nagyon könnyű elveszni a politikában. Mit jelent ez?
– Hogy mit jelent most? Nézze, úgy érzem magam, mintha valamilyen nagy, gusztustalan állat bekapott volna a szájába, öt évig csócsált, és most undorítóan összenyálazva kiköpött volna a porba. Arra kellett rájönnöm, hogy a történet tök másról szól, mint gondoltam. Mintha azt mondanám, hogy kanasztázni indultam, de ketrecharc lett a vége. Ami most kissé komolyabban érint, hogy a városmárkázást, városfejlesztést, amelyhez igazán értek, szervezeten kívülről az utcán nem tudom csinálni. Az utcáról csak dumálhatok, meg remekül megírt publicisztikákban fikázhatom a városvezetést, ami arra nagyon jó, hogy véresre lapogassák a hátamat, de ez egy szerep. Én öt éve azért mentem be a városházára, mert úgy tűnt, van fogadóképes kereslet a tudásomra, hivatalnokként lehet komolyan dolgozni azon, hogyan legyen Budapest élhetőbb, vonzóbb világváros. Azt gondoltam, hogy a kritikai értelmiségi szerepből át lehet menni az alkotó értelmiségi szerepébe. Most már erősen szkeptikus vagyok.
– Tudja már, hogy mihez fog kezdeni?
– Nem tudom, mert két hete rúgtak ki. Az nagyon jólesett, hogy mindkét politikai oldalról felhívtak értelmes emberek, és érdeklődtek a terveim felől. Ugyanazt tudom elmondani, amit nekik: én a városcsináláshoz értek, erre tettem rá az életemből öt évet. De nagyon kreatív ember vagyok (nevet), majd csinálok valamit.