Gróf Széchenyi István az egyesített magyar fővárost Dunagyöngyének javasolta elnevezni. Most tekintsünk el Minarik Ede Csabagyöngyéjétől, de érezzük azért Mándy Iván diszkrét hódolatát a XIX. századi Pest-Buda iránt. A Dunagyöngye a történelem folyamán sokáig találó név lett volna, mára viszont a kagylóban jószerivel a piszok maradt, ami valahogy nem akar igazgyönggyé válni. Mégsem véletlen, hogy a Szeretem Budapestet mozgalom épp Széchenyi lánchídja közelében tartotta szerdai pályázathirdető happeningjét Szeresd Budapestet! címmel.
Egyúttal pedig csatlakoztak Mándy-Minarikhoz is: kell egy csapat.
A civil mozgalom létrehozói, megelégelve Demszky City lezüllését, tavaly budapesti kiáltványt fogalmaztak. Nyilván nem csak nekik van elegük az aluljárókat és köztereket eluraló nagyvárosi nyomorból, a közlekedési káoszból, a bűnözésből, a mocskos utcákból és levegőből, a kerületekké szabdalt várostestből, a mindent elárasztó szürkeségből. Nyilván nem csak ők akarják a város szociális, földrajzi, erkölcsi, jogi és környezetvédelmi újraegyesítését. Nyilván nem csak ők szeretik Budapestet, s nem csak ők gondolják úgy, hogy azokban viszont, akik most vezetik a fővárost, hiányzik a lokálpatrióta szeretet. (Ha tehetik, ki is költöznek a bűnös és bűzös városból.) Ebben bíztak, amikor kiírták pályázatukat építészeknek és laikusoknak, abból a feltételezésből kiindulva, hogy egy új építészeti létesítmény a főváros ikonjává, jelképévé válhatna. Tudják persze, hogy effélék ma is vannak (például ilyen az emlegetett Lánchíd is) – viszont a XXI. századnak is le kell tennie összetéveszthetetlen névjegyét. Mégsem természetes, hogy a budapesti képeslapokról csupa régi épület köszönjön vissza!
A fővárosnak ma kevés és sekélyes kapcsolata van a Dunával. Sokszor elfordul a folyótól, nem kommunikál vele, falakkal és utakkal zárja el egymástól a folyópartot és a városlakókat. Az építész-ötletpályázat épp ezért a Dunára fűződik fel. A Margit-sziget és a Csepel-sziget csúcsára, a rakpartokra, a Citadellára és a Lánchíd preszszó hűlt helyére koncentrál – de nem marad ki a szórásból a makacs idea, a Vigadó tér és a Várkert Bazár közötti gyaloghíd sem. A városlakók ötletrohamait még ennyire sem határolják be. Az eltervezett alkotások funkciójának azonban azon a helyszínen megvalósíthatónak és életszerűnek kell lennie; egyébként funkcionális kötöttség nincs. A zsűribe nemcsak szociológusokat, építészeket és urbanistákat, de más területről ismert kiválóságokat is felkértek, Kovács Ákostól Pataki Ágin át Eszenyi Enikőig. Pályázati határidő, mint Petőfinél: szeptember végén.
Rövid időn belül ez már a második jelpályázat, s egyiket sem a városháza kezdeményezte. Igaz, ha volna bennük egyáltalán bárminemű kezdeményezőkészség, azt tizenöt hosszú év során már tapasztalnunk kellett volna. Az igazsághoz tartozik, hogy Berlin főépítésze ittjártakor irigylésre méltónak ítélte Budapest adottságait, amelynek nincs szüksége új jelképre: egyszeruen csak rendbe kellene tennie eklektikus belvárosát, s kitalálni a közlekedését; egyébként pedig maga a vonzó, tiszta és gyalogosan bejárható városépítészeti együttes lehetne a szimbólum. Úgy tűnik azonban, hogy a Budapestet irányító technokraták fantáziátlansága már nem csupán a város hírét, hanem a város működőképességét is veszélyezteti. Ezért aztán az elárvult területre benyomulnak a reménytelen helyzetbe beletörődni nem kívánó civilek. Régi igazság: egy város vezetését le lehet cserélni, ám egy város lakosságát nem. Ez utóbbi a jelek szerint amúgy sem “alkalmatlan”. Hajrá, Dunagyöngye, hajrá, Minarikok!