Falfirkák és Budapest 2008
Előadó: Sugár János – Magyar Képzőművészeti Egyetem – Intermédia Tanszék

Jó napot kívánok. Köszönöm szépen a meghívást a konferenciára.

Úgy gondolom, ahogy Bodó Balázs is ezt elmondta, nagy megtiszteltetés itt Önök előtt beszélni, és mivel teljesen jogosan 15 perces időhatárba vagyunk beleszorítva, nincs helye a mellébeszélésnek. Erősítsék meg magukat, arra az esetre, ha esetleg úgy éreznék, hogy túl szókimondóan vagy sarkosan fogalmaznék. Tehát itt vagyunk egy olyan kezdeményezés bemutatkozásán, ami azt tűzi ki, hogy Budapestet a graffiti okozta károktól megszabadítsa, akkor elsősorban azon kellene elgondolkozni, hogy a korábbi kezdeményezések miért nem voltak sikeresek. Mert voltak ilyenek.

Nyilván Önök – akik ezzel foglalkoznak – rengeteg munkát és gondolom elemzést szánnak arra – amikor egy ilyen dologba belevágnak, utánanéznek –, hogy eddig ez miért nem működött?! Önök közül mindenki tisztában van azzal, hogy milyen próbálkozások születtek idáig. Én csak emlékeztetőül felvillantanék egy párat és gondolom, Önök ennél sokkal többet tudnak felidézni és a hibákról sokkal tájékozottabbak.

Tehát 2003-ban vagyunk. Antigraffiti kommandót javasolt az MDF. „Az antigraffiti kommandót a Demokrata Fórum a már sikeresen működő rendőrségi egységekhez hasonlóan – mint a Kaptár vagy Gepárd Csoport – hozná létre.“

Egy évvel később: Zöld számon lehet lebuktatni a graffitiseket. Nagy Gábor Tamás és Petkó András javaslata szerint. Megtenné itt valaki, hogy felhívja ezt a zöld számot most? Vagy hallott valaki arról, hogy most működik-e ez a zöld szám?

2006. szeptember 5-én jelentik be a fővárosi graffiti elleni akcióprogramot. Nagyon fontosnak találom, hogy egy ilyen komoly és nagy költségvetésű program elindítása esetében a kudarc okait kéne elemezni. Egyrészt ha itt harcról beszélünk, akkor tudjuk azt, hogy kikkel harcolunk.

A mostani, legfrissebb projekt kapcsán az egyik propaganda-sajtóban ez jelent meg: „A falfirka a versenyképtelen városi gettólakók jeladása volt.” Egyetlen mondatban kétszer is próbálják lehetetlenné tenni, vagy verbálisan, babonásan, tettek helyett szavakkal megalázni azokat, akik valamilyen módon ezzel foglalkoznak. Tehát versenyképtelenek és városi gettólakók. Tehát aki nem graffitizik, az versenyképes és nem gettólakó.

Mindenki, aki a harcot hirdeti – Carl von Clausewitz (A háborúról /Vom Kriege), vagy Szun-Ce (A hadviselés törvényei /Szun-ce ping-fa), ők ketten és mások is, akik a háború művészetéről beszélnek – nagyon fontosnak tartják, hogy meg kell ismerni azokat, akik ellen küzdeni akarunk. Úgy látom, hogy ez a felismerés még igazából nem általános, és rengeteg téveszme kering a graffiti körül. Az első válasz arra, hogy miért nem voltak sikeresek, miért nem lehettek sikeresek az eddigi programok, talán abban keresendő, hogy ezek hiteltelenek voltak. Pontosan azért, mert ha pellengérre akarunk valakit állítani a városi falfirkák miatt, akkor még nagyon sok mindenki mást is pellengérre kellene állítani ahhoz, hogy amit mi mondunk, azt hitelesnek fogadják el. Tehát tessék megnevezni a többi felelőst is. Miért nem volt korábban graffiti a belvárosban? Azért, mert nem szavazták meg városi politikusok, pontosabban nem volt arra lehetőség, hogy városon belül más fővárosokhoz képest bevásárlóközpontok épüljenek.

Miért van az, hogy ezeket az üzlethelyiségeket nem tudják kiadni? Egyszerűen azért, mert a város központjában a bevásárlóközpontok és olyan területek, amelyek korábban élettelibbek voltak (Kiskörút, egyebek) most kiürülnek. Egyébként miért nem próbálnak olyan programokat kialakítani, amivel ezeket az üzlethelyiségeket más nagyvárosokhoz hasonlóan olcsóbban vagy más módon ki lehetne adni? Tehát itt most a graffitist kell nyakon csípni és azt mondani nekik, hogy megbüntetünk? Hol vannak azok, akik olyan döntéseket hoztak, amelyek ezeket lehetővé tették? Amíg ezek legalább egy gesztus erejéig nem lesznek megnevezve, addig bármilyen graffiti-ellenes megmozdulásnak a hitele csekély lesz.

A Blaha Lujza téren mindenki látja az összefirkált áruspultot, a tagelt telefonfülkéket és falat. De azt is lehet látni, hogy nincs közvilágítás és ez az oszlop már évek óta lepusztult állapotban van. Tehát akkor ugyanaz történt, mint az előző esetekben, tehát a graffitisek azokat a pontokat találják meg, amelyeket valamelyképpen egy város elfelejt, figyelmen kívül hagy. Vagy nem figyel rá. Az, hogy egy városban ez miért történik meg, az nagyon sok ok miatt alakulhat így. Rossz döntések is közrejátszanak.

Mi idegesít minket itt a legjobban? Az, hogy egy piros névjegyet odarakott vagy az egész?

Ennek egy másik felelőse is van. Aki jóváhagyott egy tervet, illetve az az építész, aki megépített egy ilyen teljesen lehetetlen funkciójú, fölösleges építményt.

Itt két felelőst is találunk. Láttunk egyszer egy választási kampány plakátot iszonyatos mennyiségben megsokszorozva és egy brutálisra felnagyított autót. E fajta erőszakos felület kihasználás az égvilágon semmiben sem különbözik attól, ahogy a graffitisek a felületekkel eljárnak. Egyiknek szabad, a másiknak nem. Egyiknek szabad, mert fizet érte, a másiknak meg azért szabad, mert politikus és újabb rossz döntéseket készül hozni.

Nézzük meg, képzeljék el, hogy Önök ebben a házban laknak. Mi zavarná Önöket jobban? A tagelés vagy az hogy két nagy nyershús alatt kell bemenni a kapu alatt? Ezeket a dolgokat igazából nem veszik észre.

El kéne gondolkozni, hogy min is vagyunk mi felháborodva? Hogy a Jászai Mari téren összefirkálják az aluljárót és közben pedig ott alszanak emberek? Kényelmes a leggyengébbre felháborodni. Azok, akik graffitiket csinálnak, nem marslakók, nem ufók. Önök nevelték, az Önök gyerekei. Ez az egyik. A másik, annak a jegyében, hogy ezzel valamit kezdeni kellene, akkor érdemes komolyan venni és nem lúzer gettólakóként kezelni őket és nem egy rendészeti feladatot látni benne, mert Önök nevetségessé válnak. Ezekből az emberekből választók lesznek és ha Önök elvesztik a hitelüket velük szemben, akkor később nehéz helyzetbe kerülhetnek.

Maga a street art kultúrája nem csak abban merül ki, hogy falakat firkálnak össze. Ezt sokan elemzik, rengeteg anyag van erről, ez egy teljesen komplex olyan ifjúsági kultúra, amelyben a zenefogyasztás, a viselkedés, a nyelvhasználat mind sajátos és egyedi.

Önök is tagelnek, amikor valakinek a névjegyüket adják. Mindenki valamit mondani akar. Meg kell magyarázni, hogy miért ez az illegális és miért nem az az illegális. Miért ez a csúnya és miért az a szép? Az eddig elmondottak indítottak arra, hogy Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia Tanszékén elindítsunk egy olyan kutatási programot, ami ezzel foglalkozik. Ez a website megtekinthető: www.intermedia.c3.hu/pst. Annyit emelnék ki, hogy úgy gondolom – ha értelmesen kívánunk a témával foglalkozni, – akkor a street artot mindenképpen, a public art – köztéri művészet – emlékmű szobrászat – politikusoknak, államilag fontos embereknek emelt emlékművek – és a taktikus médiahasználat két pólusa közé lehet elhelyezni. Egy olyan környezetben, ahol a mediális megjelenés nagyon fontos, mindnyájan ösztönösen használjuk ezeket a médiumokat taktikusan. „Az utca az én galériám.” – mondja egy plakát.

/…/ “…MI FIRKÁSZOK VAGYUNK ÉS A VONATOKAT FEDJÜK,
MINDENT MEGTESZÜNK, HOGY KULTÚRÁNKAT VÉDJÜK,
DE FOGD MÁR FEL, HOGY A FAJTÁNKAT KERESIK
A MŰVÉSZT KI DEKORÁL VANDÁLNAK NEVEZIK,
ŐK EZT TESZIK ÉS ELHISZIK,
HOGY A KREATIVITÁST CSAK A BOLTBAN VESZIK.
MEGÉRTHETNÉK VÉGRE, HOGY EZ MŰVÉSZET,
INKÁBB A GENGSZTEREKET ŰZZÉTEK.
MERT NEMCSAK AZ A MENŐ MI KÉPKERETBEN FESZÜL,
ÉS TÖBB MILLIÓ FORINTÉRT AZ ÁRVERÉSRE KERÜL.”
(Firma: Showhaizay)

Ez egy rap szöveg. Lehet ezen mosolyogni, lehet ezt lekezelően kezelni, de ha megpróbálják elképzelni, hogy ezekből a fiatalokból lesznek azok, akik bennünket eltartanak, ha nyugdíjasok leszünk. Ezek a fiatalok azok, akiket próbálnak kriminalizálni és egy ilyen légkörben lépnek fel. „Hogy ki, hova tartozik, az már az általános iskolában eldől. A rapperek és hip-hoposok örök ellenségei a punkoknak és a metálosoknak, viszont egy családot képeznek a gördeszkásokkal, a street-görkocsolyásokkal és a breakesekkel.

http://budapest.neuropolis.hu/archiv/2006/ketmacska.php

A fenti fontosságát abban látom, hogy egy sokkal szélesebb és egy sokkal heterogénabb közegről van szó, akik a street arttal foglalkoznak. Tehát megint csak nem a lecsúszott gettólakókat kell megfegyelmezni. Sokkal szélesebb és sokkal kreatívabb társasággal állunk szemben, ha szemben akarunk állni, mint azt feltételeznénk. Ez nem az a sablonos ellenfél, akit látni szeretnénk. Akihez csak pénz kell, hogy legyaluljuk és eltüntessük.

Most azt próbálják az érintettekkel elhitetni, hogy a graffitizés az lehet szép, meg kulturált, ha azt rendes keretek között csinálják, de a legdurvább az a tagelés. Ez megint csak egy hihetetlen erős téveszme. Ezen az úton nem lehet ezt a közeget megközelíteni. Teljes tévedés a taget a graffitiről leválasztani, nem fog menni, kudarchoz fog vezetni. A tagelés a figyelem felhívásának gesztusa és nagyon rokon a kalligráfiával. A dinamikára, agresszivitásra törekvő kézírás nagyon fontos benne. A legfontosabb eleme, ha a fiatal emberek a nevüket vagy az őket ábrázoló vagy őket megjelölő monogramokat kiírnak, ez azt jelenti, hogy szeretné, ha észrevennénk őket. Mindenki azt szeretné, ha észrevennék. Meg kell próbálni észrevenni őket és erre a helyzetre egy dialógussal reagálnék.

A további kérdés: Mitől lehet sikeres ez a legújabb „antigraffiti“ nekibuzdulás? Talán attól, ha arra is pénzt szánnak, hogyan lehet új, és nem kipróbált, nem kudarcba fulladt módszerekkel megközelíteni ezt a jelenséget. Nagyon sok használható ötlet és gondolat van. Nyilván mindenki ismeri Önök közül a legál falak műfaját, ez nem biztos, hogy az egyetlen és a legjobb.

Befejezésként szeretnék egy olyan projektről beszélni, ami arra tett volna kísérletet, hogy egy nem konvencionális dialógus meginduljon a várost védők és féltők között, illetve a firkászok között. Ennek a kezdete 1980-as évek végére nyúlik vissza, amikor egy graffiti-mentes fővárosban, diktatúrában éltünk. Megjelent egy sztriptíz nevezetű graffiti. Ez rekord hosszú ideig kint maradt. Minimum tíz évet ott töltött a falakon. 1993-ban egy művészeti projekt – a politikumot a kortárs művészettel összevegyíteni szándékozó művészeti projekt – Polifónia címmel pályázatot hirdetett. Azt javasoltam, hogy ezt a graffitit öntsük fémbe és helyezzük vissza. Érdekes módon az történt, hogy a Fővárosi Önkormányzat Kulturális Bizottsága a támogatásáról biztosított. A dolog akkor vált érdekessé, amikor az akkori épület tulajdonosát kérdezték meg (az akkori Matávot), ő ezt elutasította 1993-ban. Fordult a kocka, 2006-ban talán egy külföldi bank által támogatott magyar kortársművészeti alapítvány pályázatot hirdetett nem megvalósult művek létrehozására. Ott ez a projekt díjat kapott és itt a Budapest Galéria szakvéleményét lehet olvasni a tekintetben, hogy ez egy művészeti alkotás és kikerülhet a köztérre. Az V. kerületi Önkormányzat Kulturális és Városfejlesztési Bizottsága felülbírálta a művészeti szakembereket, tehát ezt elkaszálták. Erről a projektről elég sokat lehetett olvasni az indexen, a televízióban is. Úgy gondolom, megérné új irányba terelni a megfeneklett vitát a graffitiről, mert a mostani költségvetés is el fog fogyni és két év múlva megint lesz egy nekipróbálkozás, hogy szabadítsuk meg a várost a graffititől. Pontosan ez a munka, a Sztriptíz alkalmas lett volna arra, hogy egy olyan dialógus pontot kínáljon fel, ami egyaránt provokálja a városvédőket és a graffitiseket.

Köszönöm szépen a figyelmüket.