Hock Beáta doktorandusz – Central European University

Jó napot kívánok mindenkinek, aki beült ide ezen a verőfényes napon, hogy művészetről és bűncselekményről beszéljünk. Művészetkritikusként társadalmi és politikai érdekeltségű művészettel foglalkozom, ami természetéből adódóan gyakran társadalomkritikus is, és természetéből adódóan nem kizárólag művészeti galériákban vagy kiállítóhelyeken jelenik meg, hanem köztereken is. Továbbá nem feltétlenül adható-vehető műtárgyakban nyilvánul meg, hanem számos más formát ölt, például a projektét, amely hosszútávon folytatandó, megvalósítandó eseményekhez, munkákhoz vezet.

Ám most nem ezekről fogok beszélni, de azért említettem, mert nyilvánvalóan ez a szemléletmód fogja meghatározni azt a perspektívát, amelyből a mai témáról beszélni fogok. S azért sem erről fogok beszélni, mert a konferenciaszervezők azt a feladatot adták nekem, hogy a graffitiről, mint művészeti jelenségről beszéljek. Bevallom, hogy így 5. felszólalóként nem érzem helyénvalónak azt, hogy most kezdjük el meghatározni, tipologizálni a graffitit. Annyi már magából a konferencia felhívásból és az eddigi megszólalásokból is kiderült, hogy felállítódott két véglet. Az egyik, ami művészetnek tartható – és úgy tűnik, hogy a figuratív, jól felismerhető, vagy valamiféle politikai, frappáns vagy vicces üzenettel is rendelkező muráliákra kell gondolnunk ilyenkor – a másik, negatív véglet pedig a tag.

Azért sem kívánok a graffitiről kizárólag mint művészeti jelenségről beszélni, mert – ahogy az előttem szólók is és maga a konferencia felvezetője is kifejezte – valójában egy komplex jelenségről van szó, ami egy alapvetően társadalmi gyökerű problémát jelenít meg. Ezenkívül nem tudok egyenlőségjelet tenni az „elfogadható” graffiti-alkalmazásnak az imént bemutatott, inkább városcsinosításnak, városdekorálásnak tekinthető példái és a művészet között.

Úgy vettem észre, hogy számos hasonló pontot fogok érinteni, mint az előttem szóló négy előadó. Az mindenképpen egy újabb szempont lesz azonban, illetve az előzőek árnyalása, hogy míg előttem a rendetlenség kérdését és képzetét, illetve annak relatív voltát vetették fel – azt, hogy mit is tekintünk rendetlenségnek, mi is az, amit zavarónak tekintünk, és mi fölött vagyunk hajlandóak elsiklani –, én megpróbálom kiemelni azt is, hogy a rend sem abszolút fogalom. Szintén szó volt már arról, hogy vajon mennyiben lehet hatékony a militáns fellépés – az, ha az elkövetőket kriminalizálják, és kizárólag büntetésben gondolkodnak – egy effajta társadalmi gyökerű problémával szemben. Ezzel kapcsolatban szeretnék egy olyan szempontot felvetni, ami rámutat arra, hogy adott esetben az agresszív falfirka strukturális, és ha úgy tetszik, funkcionális hasonlóságot mutat épp ezzel a militáns fellépéssel, ami éppen a graffiti-jelenségét igyekszik megszüntetni.

A rend képzetével kapcsolatban azt a fontos kérdést szeretném felvetni, hogy kinek áll módjában megmondani, mi a rend. Azt hiszem, a napi politikai retorikából már egy ideje ismerős az a különbségtétel, ami az országlakókat a rendes ember halmazára, illetve az ezeken kívül rekedőkre osztja. Sugár János prezentációjában elég döbbenetes megfogalmazását adta ennek, amikor egy újságcikk-címet idézett, amely „versenyképtelen gettólakóknak” nevezte a nem – vagy kevésbé kívánatos állampolgárokat. De ez csak egyetlen példája a rendes országlakók – akik megérdemlik, hogy Magyarországon éljenek – és a nem rendesek kategorikus szétválasztásának. Holott a rend nem abszolút fogalom. Jellemzően olyanformán jelenik azonban meg, hogy egy erősebb – azért mert versenyképesebb vagy erősebb érdekérvényesítési és képviseleti erővel rendelkező – csoportnak az értékrendjét, a szemléletmódját normaként kívánja kiterjeszteni egy egyébként viszonylag heterogén társadalmi közegben. Azonban, ha egyes csoportok vagy egyének nem követik maradéktalanul ezt a normát, akkor nem feltétlenül arról van szó, hogy nekik nincs elképzelésük a rendről, vagy az ő elképzelésük a rendről kevésbé igazi vagy jó, és ettől kevésbé igazi vagy kevésbé jó budapesti városlakók ők, hanem arról, hogy létezhetnek különféle víziók arról, hogy ki hogyan szeretné belakni a teret.

Én is hoztam néhány fotó-illusztrációt. Ezek a nagykörúti nagyon sokféle cégérek egyrészt semmiképpen sem harmonizálnak a történelmi épületek homlokzatával (mondhatni, távolról sem csinosítják a várost), másrészt hasonlóan otromba és agresszív módon hívják fel magukra a figyelmet, mint amiért a tageket kárhoztatják. És úgy tűnik, a funkciójuk is éppen ugyanannyi: hogy figyelmet hívjanak fel magukra. Ugyanúgy nem tartalmaznak egyéb kommunikációs gesztust. Ha a graffiti ellenében a kellemes vagy kívánatos városkép mellett érvelünk, akkor az önmagukat hirdetőknek is kötelessége kellene, hogy legyen, hogy az ő figyelemfelhívő gesztusuk szintén beleférjen valamiféle esztétikus, elfogadható vagy kívánatos városképbe. Vagy pusztán arról volna szó, hogy amennyiben valaki megfizet egy adott felületet, akármilyen módon kiteheti a maga jegyét, és az így már nem zavar minket?!

A rendet magabiztosan definiáló csoportoknak honnan van joga feltételezni azt, hogy ők tudják, mi a morál, mi a kívánatos viselkedésmód egy országban vagy egy városban? És hogyan próbálják kiszűrni azokat, akiket nem gondolnak ott lakásra érdemesnek? Ezeken a diákon új keletű tereinkből és utcabútorainkból mutatok be néhányat. Olyanokat, amelyek valójában nem teszik lakhatóbbá a várost. Lehet, hogy csinosabbá, dekoratívabbá teszik, de nem alkalmasak arra, hogy a sétáló ember, a magányos öregember, vagy akár a turista megpihenjen és elidőzzön itt. Cserébe viszont hajléktalan-biztosak, ez az alapvető design-elv a készítésükben. Ezeken keresztül a város kirekesztő és ellenséges kommunikációt folytat, habár csinos és dekoratív külső mögött. Mostanában nagy lendületet vett a városcsinosítás, különösen a VI., VII. kerületben, ahol szintén szépen kinéző, de valójában teljesen funkciótlan és használhatatlan, nem-praktikus városi terek keletkeznek. Felvillantanék ezek mellett egy alternatív rendképet [dia]. Nem tűnik itt elrettentő, versenyképtelen gettólakók városhasználati gyakorlatának a városi tér szabad birtokbavétele, mindközönségesen a füvön heverészés. Ehhez persze füves területek kellenek; beton virágtartók, kényelmetlen (vagy akár kényelmes) padok és a díszkőburkolat másmilyen, jóval szabályozottabb térhasználatot ír elő. A kérdés véleményem szerint az, hogy vannak-e, lehetnek-e alternatívák a társadalomban vagy városban, ahol élünk? Sokak által hangoztatott általános meglátás az, hogy Magyarország demokrácia-deficitjét jelzi az, hogy nincsenek terei az alternatív értékeknek, értékrendszereknek és életformáknak.

Következő gondolatom arra kérdez rá, vajon lehetséges-e az, hogy az agresszív graffitizés, tagelés strukturális vagy funkcionális hasonlóságot mutat a tagek vagy a graffitik ellen való agresszív és militáns fellépéssel? Ezzel kapcsolatban arra figyeltem fel, hogy új irodaházakon, nívós üzletportálokon, portaszolgálatos lakóházakon általában nem szoktunk graffitiket, tageket látni. Ismét úgy tűnik, hogy aki meg tudja magának vásárolni a védelmet – oly módon, hogy eleve graffiti-biztos festéket tud venni, vagy ki tudja fizetni az elhárító szolgálatot, vagy biztonsági őröket és portaszolgálatot tud tartani –, az védve van az életterébe való kéretlen beavatkozástól. De akik nem tudják a védelmet megvásárolni, ott a tagelők bizonyulnak erősebbnek. Ebből a szempontból nézve én sem tudom védelmembe venni az ilyen jellegű, erőszakos és mindenre kiterjedő felülethasználatot.

A délelőtt folyamán hallottunk már „graffiti szelídítési” módozatokról. Én is hoztam erre egy-két erre vonatkozó példát. Ezek a példák azért is bizonyulhatnak hatékonynak, mert úgy tűnik – a környezetünkben látható falfirkák többsége és a graffitisek viselkedéskódja és érdeklődése alapján –, hogy a graffiti mára nagyjából nélkülözi a lázadó attitűdöt, valamint a társadalommal szembeni kritikát kifejező üzenetet; bizonyos „juttatásokért” cserébe valóban szelídíthető.

Az első példa egy street art fesztivál Nagy-Britanniában. Az itt alkalmazott „csak stencil” szabály valószínűleg hatékony módja annak, hogy a falfirka méregfogát kihúzzák, és elkerüljék a tageket és a nem-dekoratív falfirkákat, amennyiben az itt rendelkezésre bocsátott legál felületen csak stencillel volt szabad dolgozni.

A következő példám egy több különböző országban működő sejteket felvonultató csoport, a Graffiti Research Lab. Különböző technikákat és technológiákat találnak ki a graffitizés megújítására, az egyik ilyen a lézer tag. A szükséges szabad felhasználású software mellett – amelyet a GRL fejlesztett ki, és a weboldalukról megszerezhető – kell hozzá egy mobil jármű, ami hordozza a szerkezetet. Nyilván kellenek hozzá street artosok, akik kézbe fognak egy-egy laser pointert, és a célba vett hatalmas épületeket – a kivetítés segítségével – teljes terjedelmükben telerajzolják lézer tagekkel. Ez a megoldás kedvező, mert látványos, szórakoztató – és pillanat alatt eltüntethető a delete gomb lenyomásával.

Ugyanúgy az ő találmányuk a throwie-k: dobálható kis izék, amik színes ledekből vannak összeeszkábálva. A ledeken kívül még mágnest tartalmaznak. Így megfelelő köztéri fémborítású területekre feldobálhatók. Még azt a street art kritériumot is teljesítik így, hogy minél nehezebben elérhető helyeken hagyjon a street-artista nyomot.

Sugár Jánossal együtt én is bízom abban, hogy Önök sokkal időt és odafigyelést fordítottak arra, hogy a graffiti-elhárítási stratégiákat felmérjék és a hatékonyságukat osztályozzák. Én figyelmükbe ajánlanám a fenti példákat, mint lehetséges, remélhetőleg hatékony, s nem-militáns alternatívát a graffiti-jelenség kezelésére – amennyiben elfogadjuk azt, hogy a graffiti társadalmi gyökerű probléma ugyan, de nem társadalomkritikát fogalmaz meg manapság.