Előadó: Bodó Balázs közgazdász, médiakutató

Jó napot kívánok. Mindenekelőtt szeretném megköszönni a szervezőknek, hogy meghívtak a “Graffiti-falfirka: Meddig művészet és honnan bűncselekmény?” c. konferenciára. Hatalmas a téma és zavarba ejtően kevés a rám jutó 15 perc, így előre is elnézést kérek, ha az időhiány sarkosabb, érdesebb megállapításokra sarkall, mint azt sokszor magam is szeretném. Kezdjük talán a címmel: Meddig művészet és honnan bűncselekmény? Mintha művészet és bűnözés ugyanannak a tengelynek lenne, lehetne két szélsőértéke, ahol van egy pont, nyilván az, ahol valaki tisztítószeres viledával firkál a koszos házfalakra, ahonnan és ameddig, s mely pontot nyilván művészettörténészek, kriminológusok, rendőrök és graffitisek közös bizottsága jelöli majd ki… hát, nem tudom… Egy dimenziós kérdésre csak rossz válaszokat lehet kapni. Vizsgáljuk meg tehát, van-e értelme a városban tapasztalható jelenségeket a művészet és a bűnözés koordináta-rendszerében vizsgálni? Még ez a két dimenzió is igen kevés, de legalább így most már azt is látjuk, hogy vannak körülöttünk olyan dolgok, melyek művésziek, illegálisak, mégis kívánatosak. Vannak, amiknek van művészi értékük, legálisak, de hogy úgy mondjam a világ nem lett több általuk. Vannak alkotások, amik művésziek, illegálisak, ráadásul hevesen vitatottak is, és mégis biztonsági őr őrzi őket és vannak, amelyek sem nem művésziek, sem nem legálisak, sem nem kívánatosak igazából. Ha tehát innen nézzük, akkor a kérdés nem az, hogy meddig művészet, és hogy honnan bűnözés, hanem hogy hogyan tudunk egy olyan állapotot elérni a városban, ahol a velünk együtt lakó honfitársaink oly módon használják a várost, melyre akkor is büszkék lehetünk, melyben akkor is örömünket lelhetjük, ha e cselekvés éppen a legalitás határát súrolja, vagy éppen azon túl van.

Egy korábbi, a témában írt munkámban azt írtam: az összefestett fal: tükör. Mint a kosz, mint a reszli, mint a nyomor országairól térképet rajzoló penész, ott vannak, akiket senki sem invitált, akikre senki sem vágyott. Ott vannak ők, akárcsak egy nem kívánt, ám el nem abortálható gyerek, ismerős és ismeretlen arcok, mélák, izgatottak, halottak vagy épp orgazmus közben levők, közömbösek, micisapkában, vértől csöpögő nyakkal ránk mosolygók, nők, férfiak, gyerekek, festve, matricázva, sablonnal felfújva üvegre mindazok, akiknek még a neve sem érdekes. Látszólag nem beszélnek semmiről: semmit nem adnak el nekünk, nem harcolnak semmiért. Egy-egy védettebb falon összegyűlnek, egymással diskurálnak, némán tüntető tömegként várják, hogy végre észrevétessenek. Pedig nincs jövőjük, holnap, ha nem a túlnyomásos vízsugár, hát elmossa őket a málló idő. Nem tudjuk miért vannak velünk, hol láttuk már ezt vagy azt az arcot, és ha a napi sétánk során egyszerre csak lefestik őket, nem hiányzanak senkinek.

Pedig e képek emberek. Éjszakánként kannákkal, ív papírral járják a várost, és szobrot emelnek önmaguknak.Az arcok, Bartók arca és a micisapkás vénemberé valójában önarcképek, és a rozzant fal, ahol megjelennek, kőből, téglából csiszolt, lobogva lélegző tükör. S e tükör foncsorának fétise erősebb, mint a kép tisztaságának odaadó vágya, erősebb mint a várható büntetés, erősebb mint a félelem az elmúlástól.

Mit látunk a falban? Önmagunk. A graffiti nincs más anyagból, mint a város, nem idegen test, nem UFÓ. Akik csinálják, zömében tizen-huszonéves fiatalok, a rendszerváltás környékén születtek, saját nevelésünk, pontosabban mi nem neveltük őket, mi mutattunk példát arra, hogyan nem fontos semmi, csak a térfoglalás, a 89 után árván maradt közterek kisajátítása, hogy nincs törvény, mert ha van is áthágható, mert nincsenek következmények, vagy ha vannak sem egyformán vonatkoznak mindenkire. Itt van tehát az én Warhol-i tizenöt percem első tanulsága. Nincs nagyobb szégyen az amerikai politikai kultúrában, mint az, ha valakiről bebizonyosodik, hogy a Do what I say, not what I do filozófia mentén próbál szabályozni.

De ne legyenek kétségeink: a vizet prédikáló, de bort ivó várospolitikus itthon is hamarabb válik hiteltelenné, mint amennyi idő alatt egy villamost össze lehet firkálni. Ha a Budapestet a falfirkáktól és a rendetlenségtől megtisztítani akaró átfogó, komplex és hosszú távú program nem tekinti feladatának a magánkézben lévő épületek és a közterek helyzetének, állagának, minőségének, élhetőségének rendezését; ha nincs a szabályozni kívánt közösség számára is elfogadható elképzelése e terek demokratikus használatáról; ha nem tud jó példával elől járni; ha nem párbeszédben és kooperációban, hanem szabálysértésekben és lemosható vakolatokban gondolkodik, akkor ez a program borítékolhatóan halálra van ítélve.

Miért gondolom így? Aligha lehet a graffiti-vel foglalkozni a firkászok nélkül, anélkül, hogy megértenénk, nem is azt, hogy kik ők, hanem hogy milyen normák, értékek mentén élnek. A helyzet ugyanis az, hogy a kívülről anarchikusnak látszó világnak bévül szigorú szabályai vannak. E szabályok nem ismerete, vagy figyelmen kívül hagyása szükségszerűen kudarchoz fog vezetni. E világ két legfontosabb fogalma: a fame és a respect. A fame annyit tesz, mint hírnév, ismertség a szubkultúrán belül, és azon túl. Jelenlét, ha 15 percnyi is, de hírnév. Vagy még annyi sem, csak figyelem. Bármilyen figyelem. Ugyanaz a történet ismétlődik ma Budapesten, ami 1971-ben zajlott New York-ban. A város és a társadalom peremére szorult, és tartósan ott rekedni látszó fiatalok jobb híján a belvároson átrobogó metrószerelvények falán jelzik, hogy vannak, hogy élnek, és helyet kérnek abban a fizikai és szimbolikus térben, mely igyekszik róluk nem tudomást venni. Ebben a világban a figyelem felkeltésének két útja van. A mennyiség az egyik. Légy ott minél több helyen. Légy ott minél többször, minél agresszívebben, minél láthatóbban, minél megkerülhetetlenebbül. Mások a figyelmet finoman, a mennyiség helyett az ötlettel a kifejezés minőségével érik el. E minőség nyomán válik a fame-ből respect. A hírhedtből tisztelt, elismert résztvevője a szubkultúrának.

A graffitisek, akárcsak a gördeszkások, a biciklisek, a dj-k, sajátságos módon olvassák, használják a várost. Ahogy Ráday Mihály érzékei a város épített értékeire leselkedő veszélyekre vannak kihegyezve, úgy a graffitis pontosan nyomon követi a graffitis szcéna falakon dokumentált életét. Olvassa és érti a jeleket, figyelemmel követi a változásokat, elismeri a teljesítményt, a befektetett munkát, energiát, kreativitást, eredetiséget, bátorságot. A többiek tiszteletét nem könnyű kivívni. A többiek elismerése mindennél fontosabb. A tisztelet ugyanúgy, ugyanazon szempontok szerint jár, vagy nem jár a szubkultúrán belül és a tágabb városi, társadalmi környezet szereplőinek. Ahogy az elhanyagoltság, a gazdátlanság, a vizuális igénytelenség, vagy a mindent kisajátítani akaró korrupt mohóság a visszacsatolás negatív spirálját élteti, úgy a pozitív példák városi térben való jelenléte, elismertsége, védelme elvezet a utcai vizuális kultúra értékesebbé válásához. Ha megvannak a pozitív visszacsatolás csatornái. Ha a tisztelet kölcsönös. Ha nem csak támogatott és tiltott, legál és illegál kategóriák léteznek. Ha a graffiti nem elsősorban rendőrségi kérdés. Ha képesek vagyunk túllépni a probléma azon értelmezésén, mely szerint itt a „mocskos falfirkáló, műemlékromboló, bűnöző fiatalságnak nincs helye.”

Engedjék meg, hogy búcsúzóul a „de akkor hogyan”-ról most induló beszélgetésbe a magam 2 centjét bedobjam. Megtisztításra váró talált tárgy, mindegyik. Az első, egy fórum hozzászólás, az azóta bezárt graffitis-fórum harmless-mag-ról. bboy 2007.04.27-12:43:47 Nem bunkózásból mondom,de ha egy toy kér segítséget, mint én, akkor segíteni kellene neki (mint most nekem) , mert ha nem akartok sok szar rajzot látni a falakon és nem akarjátok, hogy a sok szar miatt még üldözöttebb legyen a graff akkor tessék kérem segíteni. köszi mégegyszer. legközelebb kevesebbet rázogatom. 🙂 PÍSZ

Taníts. Figyelj oda. Adj kezébe vázlattömböt, markert, kannát. Általános és középiskolában, vizuális kommunikáció, művészet, rajz órán, fakultáción. Az első pillanatra kontra-produktívnak tűnik a firkász sereget magunk kinevelni. De akit ez nem izgat, az amúgy sem fog festeni, akit pedig ez érdekel, jobb, ha az iskolában gyakorol, mielőtt nekiesik a falnak.

Kérj, ne utasíts. Beszélgess. Állíts kihívást. Légy őszinte. Az emberi hang működik. És a legfontosabb: Ne félj. Ahogy ez a san francisco-i pizzériás mondja: tudjuk, hogy a graffiti azt jelenti, hogy basszuk meg. Inkább mondd meg személyesen, mint hogy összefirkáld a falainkat. Mert az az üzenet biztosan nem fog működni, hogy inkább tartsd magadban a frusztrációd, mert ha összefirkálod a falainkat, letörjük a kezedet.És ha néha, egyszer-egyszer tényleg többről van szó, mint egy éttermi wc berendezéséről, akkor érvelj. Ezt a graffiti ellenes szöveget egy kínai műemléken olvastam, Pekingben. „Egyetlen meggondolatlan tett és valami szép örökre elveszik.” Nyugodtan kiírható lenne a graffiti szubkultúrára is.

Köszönöm a figyelmet.