Tarlós István, Budapest főpolgármestere december közepétől kiutasítaná a hajléktalanokat az aluljárókból. A problémák hosszú távú megoldását vagy a városi középosztály nyugalmát szolgálja inkább a rendelet? Tarlós István budapesti főpolgármester kijelentette, hogy december közepéig megoldják a budapesti aluljárók kérdését, és – ennek következtében – az ott életvitelszerűen tartózkodó hajléktalanokat távozásra bírják.

Bár a főpolgármester intézkedéstervezete több, ezt segítő (illetve kibontó) elemet is tartalmaz (logisztikai átszervezések, túlélőpontok létrehozása), a rendészeti (szabálysértési) kérdésként is kezelt ügy első olvasatra is felveti az egész aluljáró- és hajléktalankérdés végső megoldatlanságát és dilemmáit.

Novák Attila (komment.hu) cikke

A hajléktalanok ügyében két, egymástól gyökeresen eltérő filozófiai hátterű hozzáállás uralja az emberek gondolkodását. Az egyik szerint a hajléktalanoknak – mint a társadalom számkivetettjeinek – joguk van ahhoz, hogy bárhol, ahol csak tudnak (és ahol meleg van – legalábbis télen), pihenjenek, éljenek, aludjanak. Jogaikban korlátozni nem lehet őket, kisebb rosszként – merthogy mindannyian emberek vagyunk –  el kell viselnünk az ennek következtében sokszor jelentkező bűzt a járműveken, az összeszart telefonfülkéket az aluljárókban, az alig használható bűzös üléseket a buszokon és a villamosokon, hiszen a társadalomnak, mely egyedüli és megszemélyesíthető okozója rossz helyzetüknek, kompenzálnia kell embertársait az őket ért méltánytalanság miatt, azaz hogy a “társadalom miatt” sem munkájuk, sem lakásuk nincsen. Ez a fajta gondolkodásmód, amely az emberi jogok problematikájából kiveszi a kötelességek rendszerét, radikálisan csökkenti az egyéni felelősséget, így tulajdonképpen nem ösztönzi igazán a hajléktalanokat arra, hogy változtassanak helyzetükön, ugyanakkor mindenféle rossz helyzetet defetista negativitással védelmez, így fenn is tartja azt.

A másik típusú séma – mely egyébként hajlamos összemosni a hajléktalanügyet a bűnözéssel (pedig a hajléktalanok túlnyomó része nem bűnöző) –  kizárólag szigorú rendészeti kérdésként kezeli a hajléktalanok ügyét: eszerint a tömegközlekedést és a közösségi helyeket igénybevevő, azt használó embereket méltán zavarják a hajléktalanok látványa és az általuk okozott kellemetlenségek, ennél fogva a városvezetésnek – függetlenül a hosszabb távú hatásoktól – “szükséges tüntetnie” ezeket az embereket a közterekről, hisz “a rend csak így valósulhat meg”. E gondolkodásmód hibája az, hogy eltekint attól a ténytől, hogy önhibán kívül egyéb körülmények is lökhetik nyomorba az embereket – s ahogyan a társadalom nem felelős kizárólagosan, úgy nem is hibátlan en bloc. A “valódi rend” megteremtése amúgy teljesen illuzórikus, hiszen ezeket az emberi helyzeteket nem szünteti meg a kizárás, pusztán a látványt csillapítja és a helyzetet kozmetikázza.

A kétféle, meglehetősen sommás gondolkodásmód töretlenül uralja a politikai vertikumot, így sokan kizárólag emberjogi sztereotípiákon keresztül látják a kérdést és nem akarnak törődni azzal, hogy a hajléktalanok tartós jelenléte milyen higiéniai vagy éppen a közízlést erősen sértő problémákat vet fel, melyeket nem lehet az “empátiahiányos kispolgári-burzsoá” stigmájába bezárni. Ugyanakkor rendpárti gondolkodásmód (Law and Order) a hajléktalanok kérdését pusztán büntetőeszközök segítségével véli megoldani, s nem számol azzal, hogy jelenlétük tartós egy olyan nem túl gazdag társadalomban, ahol nem csak a nevelőintézet vagy a börtönévek végzetével, de egy válás  következtében (a magyar bíróságok alapból nőpártiak) is sokan az utcán találhatják magukat. A lejtőre kerülés determinisztikus társadalmi és szabad egyéni lépések sorozatából tevődik össze, sem a társadalom, sem az egyén nem felelős abszolút mértékben a történtekért, mindenki esetében más az elegy.

A probléma igen bonyolult – nem véletlen, hogy az egyik legborzalmasabb közösségi teret, a Nyugati pályaudvart (itt mindkét nembeli fiatalkorú prostituáltak, pedofilok, zsebtolvajok és koldusok sokasága színesíti az aluljárót, hogy egy kicsit a tényleges bűnözésről is beszéljünk) használta fel a Magyar Máltai Szeretetszolgálat két kiváló vezetője, Kozma Imre és Vecsei Miklós, hogy az ügy egy dimenzióját bemutassa Tarlós Istvánnak. Az Infopontot is üzemeltető s az aluljárót egy másik szervezettel együtt “örökbefogadó” s amúgy kiváló, érdemes és tiszteletreméltó munkát végző szervezetek a megoldás humanizálását akarták elérni az akkor még csak főpolgármester-jelölt politikusnál.

Tarlós István nyilatkozatából kitűnik, hogy tisztában van a hajléktalanügy problémáival, ám komoly dilemmával kell szembesülnie. Helyzetismerete megvan hozzá, hiszen Budapesten – az 1993.évi III. (szociális) törvény rendelkezéseit végrehajtva – a  Fővárosi Önkormányzat foglalkozik (ezért a Fővárostól fejkvótát kapó civilekkel együtt) hajléktalanellátással, így az általa prezentált adatok valósak. A hatezres számú hajléktalanság (minden év február 3-án mérik fel az ezzel foglalkozó szervezetek – Budapesti Módszertani Szociális Központ, Menhely Alapítvány, Twist Olivér Alapítvány stb. – a hajléktalanok számát) pontosnak tűnik. Az aktív hajléktalanok 120-200-ra becsült száma is megfelel a valóságnak – körülbelül egy hónapja bízták meg az utcai szociális munkásokat azzal, hogy számolják össze, hányan is laknak az aluljárókban. Tarlós továbbá helyesen beszélt arról a Nyugat-Európa több helyén elterjedt s a magyar szociális szakma által régóta szorgalmazott szociális bérleti rendszerről, mely reintegrálná az arra hajlandó hajléktalanokat a társadalomba.

Ám ezeket a hosszú távú intézkedéseket, melyeknek még a megtervezése is kétséges december 15-ig, lehetetlen ilyen sürgősen bevezetni. A hajléktalanok ilyetén kiszorítása az aluljárókból nem a legmegfelelőbb módszer, hiszen jelenlegi megélhetésük is elvész, hogyha eltávolítják őket (sokuk kis szívességeket tesz boltosoknak, a pizzás, a szendvicses a maradékot odaadja nekik, stb.). A rájuk rótt pénzbírság sem oldja meg a helyzetet, hiszen nem fogják tudni kifizetni az összeget (így jártak a koldulást tiltó rendeletekkel is az illető önkormányzatok), s az ezt feloldó, illetve helyettesíteni hívatott elzárás pedig éppen a hajléktalanügyet zúdítaná rá olyan igazságszolgáltatási területekre, amelynek ott helye nincs. Ráadásul a nagy hajléktalanellátók vezetői nem véletlenül beszélnek téli szükségállapotról, hiszen a hajléktanok halála általában a téli faggyal van összefüggésben, melyet a gyors kiutasítás inkább siettet, mint meggátol.

Ezen kívül van egy szubjektív tényező is a történetben: az utcán lakó hajléktalanok jórésze szabad akaratából nem akar szállóra menni. Azt állítják, hogy ott “lopnak, verekednek”, pedig vannak helyek, ahol az ehhez az életformához általában szorosan kapcsolódó italozást toleránsabban kezelik. Ezekkel az emberekkel foglalkoznak az “utcai szociális munkások”, és próbálják meg őket valamelyik szállóba helyezni, vagy ha ez nem működik, a helyszínen ellátni őket. Aki pedig Budapesten gyakran jár erdős területen, az sokszor találkozhat hajléktalantelepekkel (akár a budai hegyekben is), a Tarlós István által is említett többezres szám velük együtt egész.

Láthatjuk tehát, hogy a probléma bonyolult, megoldani nem lehet, csak jól kezelni s még ez is sok időt és pénzt igényel. Már csak ezért sem szabad olyan átgondolatlan döntéseket hozni, amely csupán a középosztály “szemének” tetszene. A felszabaduló aluljárók látványának árát ugyanis nincstelenek fizetnék meg – akár az életükkel is. Vigyáznia kell a városvezetésnek arra, nehogy a látványpolitizálás irányába induljon el, esetleg további indulatokat keltve egy olyan társadalmi csoport ellen, amely amellett, hogy életformájával jogosan zavarhat sokakat, ugyanakkor a társadalmi ranglétra legalján helyezkedik el, kiszolgáltatva mindenkinek, aki csak éppen a közelébe merészkedik vagy éppen távolról figyeli zajos és egyben szomorú életét.