Április 7-én, kedden az INDEX portálon, 16-án este pedig az m1 Szempont című műsorában jelent meg a nevem a budapesti Molnár utca 35-ben zajló zűrzavaros építkezéssel összefüggésben. Az utóbbitól a leghatározottabban elhatárolom magam, a rólam megjelentekkel szemben pedig, tiltakozom! Az építkezéshez nem volt, és nincs közöm. Annak sem finanszírozója, se kivitelezője, se engedélyező hatósága, sem szomszédja, sem haszonélvezője, se kárvallottja nem vagyok.

Már az Index-cikk is klasszikus példája volt az osztogatás/fosztogatás félreértésnek, ha nem éppen félremagyarázásnak. Annak állításaival szemben ugyanis nem találkoztam „lakókkal” és nem „több alkalommal”. Nem „jelentem meg” a házban, és pláne nem a „vállalkozó oldalán”. Legfeljebb emberekhez volt és van közöm, de nem a Molnár utcai szállodaépítkezéshez. Két olyan emberhez is, akik közül az egyik az építkezési botrány előidézője, a másik a károsultja. Mindkettejüket évtizedek óta ismerem, utóbbit például kicsi gyerekkora óta.
2006-ban, majd’ két évtized után előkerült kamaszkori barátom, aki messziről látva, ismerve tevékenységemet, azzal az ötlettel állt elő, hogy találjak ki valami szépet és hasznosat az épületében, amelyet később, ha majd megszerzi hozzá az engedélyeket, szállodává kíván átépíteni. Így jött létre a ma épülő szálloda helyén korábban állt üzemcsarnokban a Körzőgyár, a túlnyomóan pályájuk elején álló fiatal képzőművészek bemutatkozási lehetőségét biztosító kiállítóhely. Egy év alatt kb. 10 kiállítást rendeztünk, s amikor jelzést kaptunk, közönségünk sajnálkozása ellenére, bezártuk a Körzőgyárat.

Mivel mindezt a szomszéd házban lakó ismerősöm is tudta, most az építkezés előrehaladtával az édesanyja segítségért fordult hozzám. Megkért, hozzam össze a fiát az épület tulajdonosával, a szálloda beruházójával. Segítettem nekik, s egy ízben le tudtam ültetni mind a két felet Budán, egy kávéházi asztal mellé, de szűk óra után magukra is hagytam őket. Mindezekről az Index-cikk szerzője is tudott. Annak megírása előtt felhívott, röviden volt alkalmam mindezt elmondani neki. Érthetetlen, hogy ennek ellenére mi késztette nyilvánvaló valótlanságok leírásában, a szerepem túldimenzionálásában, a telefonbeszélgetésünkből teljesen önkényesen kiragadott mondataim egészen más értelmi összefüggésekben való tálalásában.

A Szempont szerkesztőjét, aki a Körzőgyár rövid történetét őrző oldalunkról leszedett fotóimmal illusztrálta az „így néznek ki az embertársaikat elfalazó haszonleső gazemberek” üzenetét, életemben nem láttam, sohasem beszéltem vele, mégis azt állította, hogy nem álltam a kamerái elé. Az utánamenős nyomozós riport műfajában, nem, hogy a kétszeres visszaellenőrzés alapvető újságírói követelményének nem tett eleget, de odáig sem jutott el, hogy közhivatali pozíciómat, valamint a nevemet helyesen tudta volna elmondani. Nyilvánvaló, hogy nem is ismer engem, mondhatni, fogalma sincs arról, hogy ki vagyok, mit csinálok, milyen módon van, lehet, lehetne, vagy éppen nem lehet közöm az ügyhöz. Anélkül, hogy a tényekre koncentrált volna, mechanikusan átvett egy fals információt.
A cikk megjelenése után az Indexnél is tiltakoztam, MTI közlemény kiadását is kértem, azokon a különféle chat fórumokon, amelyeken akkor már bőszen gyaláztak engem is, a Szeretem Budapestet Mozgalmat, a lapomat is, tiltakozó nyilatkozatot helyeztem el. Hiába. Kézenfekvő eszközökkel ma Magyarországon képtelenség megküzdeni a nyilvánosság előtti hazugságokkal szemben.
A beruházó arcát a TV-ben elfedték, az ügyben kárt szenvedett ismerősöm nevét, saját kérésére, a cikkben nem írták le. Pusztán az én nevem forog, az én arcomat mutogatják most már többedik esetben a Molnár utcai botrány kapcsán, s mindezt – ahogyan azt a hazug cikk szerzője, felháborodásomra válaszul, szakszerűen kifejtette – azért, mert közszereplő vagyok, – noha még közhivatali feladatomban sincs semmiféle érintkezési felületem egy ilyen típusú, léptékű, funkciójú és elhelyezkedésű építkezésekkel. Engem tehát, bár semmi közöm az ügyhöz, semmi nem véd. Hiába, hogy két évvel a rossz pillanat előtt jártam utoljára egy akkor még jó helyen, ezentúl bárki belemaszatolhat bármibe, ha éppen ahhoz támad kedve. Aztán majd győzzek védekezni, ami persze gyanús dolog. Mert hát, ki védekezik ugyebár? Nem kell mondani. Akinek, hm.. oka van menteni magát…
Az eset ördögi. Egyszerre hitelteleníti el építészetkritikusi munkásságomat, a kortárs művészettel kapcsolatos galériás és kurátori tevékenységemet, valamint az egy élhetőbb és szerethetőbb Budapestért végzett mindennapi munkámat. Mindezért tehát tiltakozom az egyre silányabb sajtómunka, a tényekről teljesen leváló újságírói értelmezés elharapódzása, a tiltakozás igényét semmilyen módon ki nem elégítő hazai médiagyakorlattal szemben!