Nyárutó. Még simogatóan langyos az este. A tűzijátékot követő napokban lassan újra megtelik a város. Újra agresszívak az utcák nappal, újra idegesek és kapkodók. És ismét ellenállhatatlanul izgalmas, vonzó az esti Budapest, mint az új nő, akit első alkalommal visz vacsorázni az ember. Tekintetében kihívó csillogás, mozdulatai könnyedek. Semmi kimért feszesség, csak báj és intelligencia, amit komolyan kell venni. Ebben a nem gazdag, mégis elegáns városban töltöttem a nyár legszebb estéjét, mikor a levegő bársonyos volt, a fények puhák, s a nappali hárommilliónyi igyekvés, akarat keresztútját alkotó kőrengeteg idegpályái is kiengedtek, elsimultak már, alárendelték magukat a jó szemű bennfentesek meggyőződésének: Budapest sokkal több, jobb, mint amit gondolunk róla! Ezt igazolta sokszorosan ezen az esten az Art on Lake program a Városligetben, amit ugyan hónapokon át terveztem fölkeresni, mégis egyre csak halogattam. Budáról messze volt. A legtöbb időt pedig a nyárból vidéken töltöttem a Dunán túl. Vagyis innen. Ha mégis átkeltem a hidak valamelyikén, a Zsidónegyed mögött már nemigen csavarogtam. De ezen az estén betértem a felújítás alatt álló Lechner Ödön épület, a műjégpálya most felújítás alatt álló ékes melegedőtömbje mögé, leszaporáztam a rámpán egy új, számomra eddig ismeretlen sétányra, ott csónakot béreltem, és körbeeveztem a tavat.
Szeretem Budapestet rovat – Octogon, 89. lapszám
Annyi baj, nyomorúság tépi most az életet. A rosszkedv sem kötelező ma már, szabadon választott gyakorlatként is mind többen élnek vele. És egyszer csak két evidensen nagyszerű dolog házasítása mindent tromfoló érvet ad ahhoz, hogy az élet igenis szép, hogy nem kell sok a boldogsághoz. E két tényező: a víz és a művészet. Mindkét fenomén önmagában is sokat tehet azért, hogy a mindennapokba csavarodott ember egy pillanatra eltávolodjék, értelmes viszonyra jusson az élettel, magával. Ám így együtt, a kiállításon résztvevő alkotók kreatív házasítása révén még sokkal hatásosabban, meggyőzőbben működtek az érvek. Egy óra erejéig a városligeti tó vizén, a világ közepén jártam. Igen. Sokfelé megfordultam már, és sok helyen éreztem meg azt, hogy a hely, ahol ülök, állok, sétálok, figyelek éppen, jelentőséggel van felruházva. Valahányszor a Szent Márk térre lépek Velencében, ezt érzem. Valahányszor az Eiffel torony tövén bámulok az égre, ezt érzem, Minden alkalommal, amikor Bernini kolonádja közt ér a déli harangszó Rómában, ezt érzem, és ugyancsak ezt, amikor Berlinben Nefertiti színes gipszfejével nézek farkasszemet, vagy épp az Iguazú- vízesés millió tonnányi vize szakad le a kishajónk mellé a brazil-argentin határon. Befejezem a dicsekvést. Budapest ugyanezt kínálta egy nyáron át. Aki megélte, tudja. Bodó Katalin, aki tíz évvel ezelőtt (lásd: OCTOGON 2000/4. szám 129-130. oldal) egyszer már tető alá hozta ezt a kiállítást nagyon fontos dolgot talált ki. Nagyon budapesti dolgot. És nagyon nemzetközit. Az idei Art on Lake ürügyét a soros EU elnökség adta, ezért a vízen kiállítók között különféle európai nemzetek alkotói kaptak helyet. A legeltérőbb habitusok, alkotói modorok mégis békésen megfértek egymás mellett. Anne és Patrick Poire teátrális neoklasszicizmusa, Kelemen Zénó egyre elmélyültebb és érettebb tiszta plaszticizmusa, Kicsiny Balázs konceptuális, ugyanakkor a dekórum elvén is ható szobrászata, Mäkipää filozófiai groteszk látásmódja. A tó, és ez Bodó Katalin ötletének zsenialitása, nem úgy képes egy nevezőre hozni ezeket a műveket, ahogy egy kiállítóterem teszi. A csónakázó embereket megszabadítja a tárlatlátogatás kötelező feszengésétől. Ez itt most örömködés: közös játék a térrel, az alkotók gondolataival, a vízzel. Normális körülmények között ezt a programot minden évben meg kellene rendeznie Budapestnek, mert egyedülálló, nagyszerű, és hihetetlen távlati lehetőségek szunnyadnak benne. Majd meglátjuk, így lesz-e?