A SzeBu Zöld Budapest programja elemei kikerültek az Internet nyilvánosságába, s ott váratlan és nagyarányú tetszést arattak. Két-három nap alatt −lapzártánkig− 11 000 ember lájkolta az elképzeléseket, majd hetekkel később a program egyik eleme, a Zöld Bringahíd (Dóczé Péter, Magyar Mária, Bojár Iván András terve) is, huszonnégy óra alatt – lapzártánkig – több, mint 10 000 rokonszenvjelzést kapott. Ezek az anyagok legkevesebb 250 000 emberhez jutottak el, ennyien olvasták, vagy nézték végig. Egy építészeti újság szellemi holdudvarától, talán nem nagyképű, ha ezt mondom, komoly teljesítmény.
Szeretem Budapestet rovat – Octogon, 87. lapszám
Urbanisztikai bestsellernek mégiscsak valami. Nem is igen tudok sem olyan világos gondolati vezérfonal mentén megfontolt városfejlesztési stratégiát, amilyen a miénk, sem ilyen tömeges reakciót, ami mostanában városfejlesztési kérdésben keletkezett. A két anyagot, mintegy 400 komment kísérte, fújolások, örök szkeptikus reakciók, dicséretek és lelkesedések. Lényeg, hogy egy már mérhető, jelentős számú városlakó körében diskurzus indult el Budapest holnapjáról, s ennek során az elképzeléseket érintően egyének és közösségek érdekei is artikulálódtak. Nem tagadandó el, hogy a Borpiknik a város közepén című programelemet, amely a Tabán parküzemeltetésére vonatkozóan kínált javaslatot, helyi csoportok – bizony-bizony, tudatosan és tendenciózusan félremagyarázó, a terv szándékaitól messze távoli negatív víziók felnagyításával – elutasították. Mi több, erősen vitatható módszerekkel, fals információkkal riogatva aláírásgyűjtést kezdeményeztek, amellyel rengeteg tabáni és várbéli lakost, hiszékeny idős hölgyek sokaságát mozgósították. Ám ez is eredmény. Ma már tudható, hogy van öntudatos parkhasználó közösség a Tabánban, akik talán, ha a koncepció egészével nem is, egyes elemeivel talán azonosulni tudnak. Ez is sokkal több, mint a mindig a politikai, vagy a pénz-hatalom felsőbb szféráiból érkező verdiktekkel szembeni kényszerű elszenvedés passzivitása. Kutyások, bringások, lokálpatrioták, a város múltbéli értékeit kizárólagosító és megújulás pártiak egyaránt vitatkoztak, érveltek, ütköztek és figyeltek egymásra ezeken a fórumokon. A civilség, a polgári tudat csak erősödött ebben a folyamatban. Siker tehát.
Siker? Mi valósul meg, egyáltalán milyen remény van arra, hogy bármi is eljut a ma is mindent meghatározó politikai és pénzhatalmi csoportokig, döntéshozókig. Vélhetőleg még ma is semmi. Budapest holnapi fejlesztésének nem irányairól, de kapkodó, ad-hoc, sundi-bundi lepacsizásokkal motivált fejlesztéseiről sem a negyedmillió urbanisztikai kérdésekben legalább minimálisan érdeklődő publikum, sem a civil szervezetek érdekegyeztető rendszere, sem szakmai fórumok, hanem egy súlyos körfűrészbaleseten átesett kéz megmaradt darabjain megszámlálható döntéshozó határoz. Nos, ez kevés. Ennek ellenére talán mégsem volt haszontalan rengeteg munkával kimunkálni a stratégiát, a tervezés apropóján mélységében végiggondolni egy lehetséges bringahíd programját. E tudások, ahogyan eddig is, eztán is összeadódnak, s egyszer – ha máskor nem – eljön a józan gondolkodás, az értelmes priorizálás, a gazdaságos működés napja is. Addig pedig, egy maroknyi agresszív kisebbség bánatára, de meggyőzően hatalmas tömeg bátorítására, végezzük a dolgunk: szeretjük Budapestet.