Ahhoz elvakult Budapest-gyűlőlőnek kell lenni, hogy ne lássuk, milyen jót tettek a városnak az utóbbi évek felújításai. Az új főutcáért úgy tudok lelkesedni, mint egy izgalmasabb nőért, a Kiskörút lassan elkészülő Astoria és Deák közti szakasza is majdnem akkora boldogságot okoz, mint gázfröccsöt adni egy 12 hengeres motornak, a Március 15. tér meg annak ellenére illeszkedik remekül ebbe a rendszerbe, hogy igazi vastag bukásra számítottam.

Elmondom, miért: főként a helyszín miatt. A város Duna-parti részét ugye nem keresik fel a budapestiek, mert egy autópálya takarja ki a folyót, és mivel a tér közel van a Dunához, feltételeztem, hogy abból az irányból csak a legbátrabb turisták jutnak majd el odáig: azok, akik a Lánchídtól indulva kitartottak a Vigadó téren túl is, pedig a Mariott hotel atomszarkofágra emlékeztető külseje miatt nem is különösebben kellemes az a környék.

De arra sem számítottam, hogy a Váci utca felől érkeznek majd emberek: a sétálóutca egyetlen lendülettel elrepíti a turistát a Vörösmarty térig, ki szállna ki ebből a száguldó vonatból holmi Március 15. terek miatt?

Az a helyzet, hogy elég sokan, amióta ugyanis átadták azt a nagyközönségnek, én még kihaltnak sosem láttam. Pedig felújítás előtt még igazi poszt-apokaliptikus díszlet volt, és nemcsak a római kori romok miatt, hanem azért is, mert ember alig járt arra. És ez a változás jelzi leginkább, hogy milyen jól sikerült a felújítás.

A piaristák felől érkezve először a középkori várkertet szúrja ki a látogató, ahová a régi kertek növényeit, rózsát, bazsalikomot és rozmaringot ültettek. Aztán észrevesszük a templom előtti spéci székeket – a formaviláguk ötletesebb, mint a kétezres évek legtöbb budapesti felújítása együttvéve. A Duna felé fordulva aztán észrevesszük, hogy a régi romok a föld alá kerültek, ezeket vékony üvegréseken keresztül lehet megnézni: talán ez a felújítás egyetlen kifogásolható pontja, én el bírtam volna viselni, ha ezek az üvegtáblák sokkal nagyobbak, hogy rendes rálátás legyen a régi emlékekre.

Az elegáns térburkolat, a sok minimalista térelem viszont remekül köti össze a tér több évszázadnyi építészeti emlékét, és maivá, befogadhatóvá teszi őket a rengeteg zöldfelülettel együtt.

Éppen ezért az eredetileg felvetett kérdés megfordul: mostantól nem a Március 15. tér használja ki a környéket, – ahová vagy eljut a turista és a budapesti, vagy nem – hanem központi szereplőként átvezeti az embereket a Váci utcából a Duna partra: forgalmas, élhető csomópontja lett ez a fővárosnak.

Magyarósi Csaba

Egy nap a városban blog

Octogon, 87. lapszám