Budapest, sokszínű, világváros, romantikus, innovatív, történelmi, buja és sexy…lehetne.

Látom, hogy mi volt; látom, hogy mivé lett. Furcsa elképzelni azt az alkotó vágyat és akaratot, ami az előző századforduló előtt és után kialakította ezt a várost. Természetesen beszélhetünk arról, hogy ez egy sokkal régebbi történelmi város, de nekem még is ez az időszaka a kedves és úgy gondolom, hogy a mai élet szempontjából a legmeghatározóbb.

Halvány fogalmam sincs, hogyan lehetett keresztül vinni az akkor is erős belviszályok és politikai csatározások között ezt az egyirányú, határozott és rendkívül nagyléptékű fejlesztést. Komoly politikai akarat tudott egyesülni és elnyomni a fejlődésellenes hangulatot. Irigykedve nézem ebből az aspektusból az Andrássy utat, pedig akkor nem másnak, mint kópiának és utánérzésnek minősült. Az épületei mintegy 100 évvel voltak akkor lemaradva a trendtől és mégis: az a bujaság, ami a belvárosi épületeket, közterületeket meghatározta, még 70 év rombolás után is hat. Szeretem, azaz szeretném…

Az elmúlt 60 év számomra nem kedves, a szocreál építészettől a „modernnek” hívott próbálkozásokig szinte 90%-ban értéktelen, romboló, mindabból a romantikus hangulatból, amit elődeink oly erővel létrehoztak. A háborúk romboltak? Igen, de ez még helyreállítható lett volna. A helyreállítás? Na, itt már komoly problémák vannak. Az elmúlt 20 év a szabadság jegyében, a fejlődés zászlaja alatt folytatta mindazt, amit nem szeretek. Rendkívül kevés az értékelhető épület és temérdek az értékelhetetlen. Bárki azt gondolhatná, hogy kizárólag a buja, romantikus belváros mellett érvelek, de ez nem csak így van. A régi városrészeket visszaállítanám olyannak, amilyen volt rendkívül eltakart modern infrastruktúrával, de a modernség jegyében egy-két középületet nagyon szívesen látnék nemzetközi értelemben vett „IKON”-nak. Ezek az ikonok jelképeznék mindazt, amit haladásnak, modernnek és innovációnak gondolok. Ezek az ikonok helyeznének minket újra a nemzetközi életbe, bármilyen furcsa is. Csak hát ezek az ikonok a szakmák és hatóságok teljes haragját vonják magukra. Mondjuk tény és való, ha egy kettő megépülne, utána az elmúlt 20 év „modern” épületei valahogy tényleg értéktelenné válnának. A kritikusok a kritikát nehezen tűrnék ugyebár…

Hiányzik mindaz, amit koncepciónak és innovációnak hívok. A fejlesztéseket mindig egy eszme, egy közösségi szemléletet magában foglaló, előremutató, gyakran opportunista, álmodozó ötletnek kell meghatároznia, ami az egész város, vagy városrészek jelenétől egy hosszú távú fejlődéshez megfelelő koncepció, – ha úgy tetszik – „alkotmány” kell legyen. A koncepció nem változhat évente, nem változhat 4 évente, sőt még 10 évente sem. A koncepciónak természetesen gondolkodnia kell az innovációban, a modern technikákban, az infrastruktúrákban, közlekedésben és ennek finanszírozási korlátaiban, mind beruházási, mind fenntartási oldalon. Véleményem szerint 30-50 év belátható egy ilyen koncepcióban. Ez nem lehet egy ember víziója. Széles társadalmi egyetértés kell hozzá. Ha világvárost szeretnénk, akkor világlátott emberekre szabad bízni ennek a koncepciónak a kidolgozását.

Budapest sokszínűsége lenyűgöz. A századfordulós építészeti „tükör” ugyanezt mutatja. Lenyűgöző, hányféle ember volt megtalálható, hányféle kultúrkör tudott egymás mellett élni. Ettől a sokszínűségtől vibrált az este, egy délután a Duna-korzón, vagy egy kávéház a belvárosban. Valahogy egyik, vagy másik kör nem kívánta legyőzni a másik kört, valahogy megtalálták az egyensúlyt, beszélhetünk bármilyen harcról, bármilyen vallásról, vagy éppen bármilyen nációról. Egységesek voltunk abban, hogy mindenki Európához kívánt tartozni. Azt kívántuk elérni, hogy része lehessünk az „életnek”, ami Párizsra, Bécsre vagy más nagyvárosokra volt jellemző. Kultúra tekintetében, nyílt, befogadó, tanulásra kész, nem pedig bezárkózó, kispolgári, nyers, vagy egyszerűen bután bezárkózó emberek határozták meg Budapest sorsát. Fontos volt, hogy részt vegyünk a versenyben; fontos volt, hogy megnyerjük a városok és a polgárok versenyét nemzetközi értelemben is. A város és az ország vezetői képesek voltak ezt megteremteni, pedig a szegénység igen nagy volt ebben az időben is, városban és vidéken egyaránt. Volt árvíz, természeti katasztrófa, nagy hóesés, stb. Mégis: Budapest megépült, pazar fényeivel, pompájával, nemzetköziségével, operájával és kultúrájával. Na, ez az igazi romantika!

Bujasága és vadsága a sokszínűségben rejlik. A sokféle kultúra találkozása hozhat kávéházakat, közösségi tereket, találkozási pontokat. Nagyon szeretem, hogy sok ország fiataljai választják Budapestet bármilyen okból is, de céljuknak. Egyre több itt élő külföldit látok újra az elmúlt 10 év mélyrepülése óta. Egyre többféle nyelvet hallok az utcán és a tereken. Még mindig kevésnek gondolom ahhoz a világvároshoz, amit én látok magam előtt, de az irány szerintem kívánatos. Ezek a kapcsolatok emelik Budapestet újra vissza a nemzetközi életbe és talán lesöprik a port a budapesti háztetőkről és a fel nem újított, vagy éppen felújított, de élettelen tereiről.

Az elmúlt időszak terei hihetetlen küzdelem árán alakultak ki, nem pedig a tervezett fejlődés segítségével. Beszélgessünk egy kávéház tulajdonosával arról, milyen küzdelmeket kell vívnia, hogy egyáltalában nyitva lehessen. Kérdezzük meg a Liszt Ferenc tér kávézóit és éttermeit, hogy hány évnyi küzdelem áll mögöttük, hogy az lessen ma a tér, ami. A tér még rossz időben is gyakran zsúfolt, úgy, hogy a parkolóhely is egy kihívás. Milyen jó lett volna egy koncepció, ami megteremti az infrastruktúrát, parkolót, biztonságot, engedélyeket. Fiatalok ezrei szeretik, tisztelik a teret és környékét. Budapestiek, patrióták! Rengeteg kapcsolat jött létre a téren, már-már intézménnyé váltak az éttermek teraszai. És ha meg szeretnénk tudni, hogy mitől sexy Budapest, akkor találkozzunk pénteken délután, jó időben a Liszt Fecón…

 dr. Petrovszky Gábor

a Magyar Ingatlanszövetség alelnöke

Octogon, 85-86. lapszám