HVG, 2005. július 12.

Egyesek szerint károkozás, mások szerint utcaművészet. Az biztos, hogy a graffiti, a stencilezett, matricázott ábrák – ha virtuózok csinálják – nem azonosak a műemlékházakon, falakon megjelenő firkákkal. A Millenáris kiállítása most megpróbálja tisztázni a műfaji különbségeket.

Letörném a kezét annak, aki… – hallani lépten-nyomon a gyorsított eljárásban kimondott verdiktet a városokban a falakon, telefonfülkéken megjelenő firkák láttán. A dühödt városlakó nemigen látja a különbséget a graffiti és a tag (ejtsd: teg) között; ez utóbbi afféle hevenyészett szignó, amelyet tulajdonosai sokszor tényleg minden fantázia nélkül bárhova odafújnak, ha kell, ha nem.

A graffiti és az utóbbi időben elterjedt matricák, stencilezett, fújt ábrák, üzenetek azonban nem intézhetők el azzal, hogy rájuk ütjük a vizuális szennyezés címkéjét.

Ahogy Bencsik Barnabás, a Millenárison most nyíló Street Art kiállítás kurátora írja a rendezvényhez fűzött szövegében: “A különböző eljárások, műfajok, tematikák természetesen más és más szándékot, motivációt és kulturális hátteret képviselnek. A grafittik, a spray-vel vagy filccel firkált feliratok, a stencillel falra tett emblematikus képek, a matricák, a ragasztások, az átfirkált, manipulált plakátok vagy reklámok, mind egy olyan, a legális és az illegális határán egyensúlyozó, de kirobbanó kreatív energiákkal teli világról tudósítanak, amely a nagyközönség számára csak kevéssé ismert belsõ törvényszerűségek szerint működik és hierarchizálódik, s amelynek tagadhatatlan értékeit a közvélemény eddig nem igazán volt hajlandó elfogadni és tolerálni. A kiállítás legfontosabb célja, hogy a mindannyiunk által ismert, és sokszor, sokak negatív ítéleteit, olykor retorziókat is kiváltó jelenséghalmazt úgy tárja a nagyközönség elé, hogy érthetővé váljanak a résztvevők kulturális és művészi motivációi, a művek szociológiai és esztétikai összefüggései, a jelenség történeti és művészettörténeti háttere.”

Nos, ezt a kiállítást nemigen lehet másképp szemlélni, minthogy odakint hagyjuk az előítéleteinket. Talán a graffiti-mozgalom (tényleg, van ilyen?) belső tisztulási folyamata kellene ahhoz, hogy a street art művelői kiszűrjék maguk közül, ha úgy tetszik, kizárják a céhből a csak balhéból firkálókat, ám ettől a kiállítástól mindez nem várható el. Legfeljebb annyi, hogy elválik az esztétikailag és tartalmilag izgalmas utcaművészet a vizuális vandalizmustól.

Ami azonban ez utóbbi fogalmat illeti: vizuális környezetszennyezésként felfogható a reklámok egy része is. S az utcai reklámokon belül is van esztétikailag érdekes éppúgy, mint képi szemét. A kézletöréssel fenyegető mondat azonban nemigen hangzik el a mégoly ostoba óriásplakátok, metróhirdetések, a förtelmes üzletportálok láttán sem. Vajon miért? Miközben egyre kevesebb körülöttünk a reklámmentes tér, az olyan hely, ahol éppen senki sem akar semmit eladni nekünk, miközben ránk kényszeríti ízlését és világlátását, azokra vagyunk dühösek, akik valamennyit visszafoglalnak a reklám uralta a térből? Ez csak akkor lehetséges, hogy a reklám már a szellemi terünket is uralja, nem csak a fizikait. A street art pusztán felhívja a figyelmet arra, hol élünk. Már, ha jól csinálják.