A kérdés véleményem szerint ELSŐSORBAN SZOCIÁLIS, ugyanis az utcára kerülést az esetek túlnyomó többségében az anyagi ellehetetlenülés, a munkanélküliség előzi meg. Az utcai életforma pedig hozza magával a tisztálkodási lehetőségek beszűkülését, az idegőrlő napról-napra élés hatására a mentális, pszichés problémák felerősödését. Hazánkban ez nem választott, hanem kényszerhelyzet.

Tehát a hajléktalanság kezelésében prioritást adni a közterületi és közegészségügyi vonulatnak, tévutat jelent, hiszen ezek a szociális kérdés hozadékai – vagyis EREDMÉNY KIZÁRÓLAG A SZOCIÁLIS PROBLÉMÁK ELŐTÉRBE HELYEZÉSÉVEL VÁRHATÓ.
Persze kérdéses, hogy mit tekintünk eredménynek. Ha csak az a cél, hogy a hajléktalan embereket áttelepítsük bizonyos közterekről más közterekre, akkor az önkormányzat csupán tiltó rendeleteket fog hozni ahelyett, hogy valós megoldásokat keresne.

Amellett, hogy ez gyakorlatilag felesleges lépés (hiszen csak annyi értelme van, hogy a főváros egyik pontjáról a másikra – jobb híján szintén közterületre – költöznek át a fedél nélküli emberek), jogilag meglehetősen vitatható is, ugyanis a mozgásszabadság, a személyes szabadság az 1948. évi XX. törvényben, vagyis a Magyar Köztársaság alkotmányában rögzített alapjog, ez pedig magasabb rendű, mint az önkormányzati rendelet, határozat, utasítás stb.

Amíg tehát nem foglalkozunk a hajléktalanság problémájának kiváltó okaival – pénzügyi, szociális ellehetetlenülés, marginalizálódás minden szinten -, addig maximum tűzoltó lépéseket teszünk, de nem valós megoldásokat keresünk.

Nem gondolom, hogy minden, a fővárost érintő gond megoldását a SZEBU-ra kell terhelni. De Budapesten több száz szociális szakember dolgozik (például BMSZKI, Szociális Szakmai Szövetség stb.), számos civil szervezet keresi a hajléktalanság problémájának enyhítési módjait (pl. A Város Mindenkié Mozgalom), valamint a Fővárosi Önkormányzat rendelkezik szociális osztállyal – érdemes használni ezeket az erőforrásokat, a Szeretem Budapestet Mozgalom és ezek kooperációja komplex és hatékony problémakezelést eredményezhet.

Emellett a hajléktalan embereket sem árt bevonni az őket érintő programokba, egyrészt mert így számos belülről jövő ötlet, hatékony stratégia kerülhet elő, másrészt mert emberekről beszélünk, nem tárgyakról.

Hiszek abban, hogy a SZEBU – mint a városért és annak minden lakójáért tenni akaró, elhivatott szervezet – látja a lehetőséget és az esetleges új utat a szociális alapú kooperációban.

Ezt sejteni engedi számomra az utalás “a problémahalmaz közös gyökeire” kifejezés is. Hiszen az “utcán élést” lehet is, kell is komplex módon kezelni. A fragmentáláson felül kell kerekedni az élhetőbb városért. Nincsenek “ők” és “mi”. Budapesti lakosok vannak.

Ehhez kívánok sok sikert és köszönöm a hozzászólási alkalmat!