A főpolgármester szerint a váltságköltségvetés ellenére sem jut kevesebb az idén hajléktalanok ellátására

Tarlós István főpolgármester viszont azt tartja tarthatatlannak, hogy az egész ország hajléktalanproblémáját Budapest nyakába zúdítják. A város így is erején felül teljesít. A váltságköltségvetés ellenére sem jut kevesebb az idén hajléktalanellátásra, a két profi szervezet megbízása pedig garancia a szűkös források hatékony felhasználására.

A fővárosi önkormányzat fideszes többségű egészségügyi és szociális bizottsága sem támogatta a városvezetés hajléktalanellátást felszámoló javaslatát. A bizottsági ülésen ugyanis világossá vált, hogy nincs semmilyen koncepció a szolgáltatás későbbi működtetésére – állítja Havas Szófia (MSZP) bizottsági alelnök. “Tarlós Istvánnak el kellett volna olvasnia a Fidesz által beterjesztett és elfogadott költségvetést, amelyből számára is kiderült volna, hogy 25 százalékos elvonás érinti az ágazatot.”

“A nyolc hónap lejártával, 2011 őszétől egyetlen fillér sincs betervezve hajléktalanellátásra. Még koncepció sincs. A döntés nyomán ellehetetlenül a fővárosi hajléktalanellátás, több ezer utcán élő ember egyébként is szörnyű sorsa fordul még rosszabbra” – mondta Havas Szófia, aki szerint ez a lépés még Tarlós István őszi provokatív lépését – a fővárosi hajléktalanok kiűzését a belvárosi aluljárókból – is felülmúlja.

A Fidesz szemében szegénynek lenni bűn, amiért büntetés jár. Ennek jegyében a kormány szeptembertől megtiltotta a közterek nem rendeltetésszerű használatát, a főváros az aluljárókból tiltotta ki a hajléktalanokat, a kerületek pedig pénzbírsággal sújtják őket. Miközben a kilakoltatási moratórium újabb ezreket lökhet az utcára, a főváros 86 millió forinttal csökkenti a hajléktalanellátásra fordítható forrást. Ezt csak részben kompenzálja a 41,6 millió forintos céltartalék képzése.

“A szerződések felbontása alapjaiban rengeti meg az ellátórendszert, amelyről eddig egyetlen szakmai kritika sem hangzott el “– hívja fel a figyelmet Somfai Ágnes (LMP), aki azt is furcsállja, hogy a jövőben miért éppen a Menhely Alapítvánnyal, illetve a Máltai Szeretetszolgálattal kíván együttműködni a városvezetés.

“Húsz éve ismerem Tarlós Istvánt. Még óbudai polgármester korában alakítottunk ki igen jó munkakapcsolatot, így én nem látom olyan borúsan a jövőt. A források az Összefogás Közalapítvány 40 millióját leszámítva nem szűkülnek, de kétségtelenül új prioritások mentén használjuk majd fel” – magyarázza Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke. – “A korábbi szerződések felmondása senkit nem érhetett meglepetésként. Az újak megkötésére pedig, hiszen rajtunk és a Menhely Alapítványon keresztül más ellátókkal is szerződést köt majd a főváros, még több hónapunk van. Közös felelősségünk, hogy megoldást találjunk. Reményeim szerint az utcán élő hajléktalan emberek ellátáshoz juttatása lehet ez a közös nevező. Az „utcák megtisztítását” azonban nem rendészeti eszközökkel, hanem egyénre szabott megoldásokkal tartom elképzelhetőnek.”

A több ezer utcán élő egyike Budapesten

Az adatfelvétel célja egyrészt „pillanatfelvétel” elkészítése volt a hajléktalan-ellátást igénybevevőkről, továbbá az, hogy rendelkezésre álljanak olyan összehasonlítható adatok, melyekből láthatóak a tendenciák. Amint az a Menhely Alapítvány közleményéből kiderül, Budapesten a szociális munkások 1150 olyan emberrel vettek fel adatlapot, akik közterületen élnek. 2011. február 3-án Budapesten éjjeli menedékhelyen 2044 hajléktalan ember aludt, átmeneti szálláson 2774 ember, időszakos szállásokon 500 ember, a családok átmeneti otthonainak ágyain pedig 1287 ember töltötte az éjszakát. Budapesten 6605 ember tudta aznap éjszakáját valamilyen szálláson tölteni. Budapesten a férőhelyek 85%-a a pesti oldalon, 15%-a pedig Budán van. Ezen az éjszakán legalább 7755 embernek nem volt otthona fővárosunkban.

Jelentős változás nem történt az utcán, illetve a szállón élő hajléktalan emberek számának tekintetében az elmúlt évekhez képest. Hét nagyobb városban az idén is többen alszanak közterületen, mint ahányan szállókon találnak menedéket: Debrecenben, Kecskeméten, Pécsett, Szegeden, Székesfehérváron, Szolnokon és Veszprémben. A hajléktalan emberek 60%-a vidéki városokban él, míg 40%-a a fővárosban.

A jelentést ITT elolvashatjátok.

Ha segíteni akartok az utcán élőkön, akkor csatlakozzatok Ti is 2011. március 1. és április 25. között a Menhely alapítvány által meghirdetett „Hozz törölközőt!” akcióhoz. A megjelölt helyszíneken folyamatosan fogadják az adományokat, és azokat az Menhely Alapítvány intézményeiben (melegedőiben, szállóin) fogják használni.

Hozz törölközőt! Mert arra mindenkinek szüksége van

Miért törölköző? A törölköző jelképes értékű használati tárgy. Mindenki használja minden nap. Az intézményeinkben rengetegre van szükség, a sok mosástól ugyanis gyorsabban kopnak el, mint a hétköznapi használatban. Minden háztartásban van olyan törölköző, melyet kevésbé kedvelnek, ezeket is szívesen fogadják, ha pedig újakat kapnak, azokat kiosztják.

Helyszínek, ahol le lehet adni a törölközőket:

Budapest VII. ker. Kürt utca 4. 9,00-14,00 óráig
Budapest VIII. ker. Vajdahunyad utca 3. egész nap
Budapest VIII. ker. Práter utca 29/b. 9,00-15,00 óráig

Korábbi "látkép" a Ferenciek teréről

“Nem szolgálja a probléma enyhítését az sem, hogy az önkormányzatok januártól szabálysértéssé nyilváníthatják a közterület életvitelszerű használatát” – olvasható Szabó Máté közleményében.

Az ombudsman szerint az utóbbi években jelentősen javult az együttműködés a hajléktalanok többsége és az ellátó szervezetek között, ha azonban az eddig rendelkezésre álló pénzösszegek csökkennek, és helyükre szigor, törvényi fenyegetés, hatósági zaklatás kerül, az sérti a hajléktalanok emberi méltóságát, nehezíti az ellátórendszerben dolgozók munkáját, és ez a tendencia hosszú távon nem jelenthet semmiféle megoldást. Az ilyen intézkedések nem szolgálják sem a hajléktalan emberek visszailleszkedését a társadalomba , sem a hajléktalanság megelőzését, legkevésbé pedig annak felszámolását, ami az Európai Unió által kitűzött cél, állapította meg az ombudsman. A jövőben is csak akkor kezelhető eredményesen a hajléktalanság és a hajléktalanok problémája, ha az ellátórendszer lehetőségei nem szűkülnek, hanem az érintettek által is elfogadható módon fejlődnek, közölte Szabó Máté.

2010-et az Európai Bizottság a szegénység és társadalmi kirekesztés elleni küzdelem évének nyilvánította és a magyarországi nincstelenek hónapok óta azért küzdenek, hogy ne tiltsák ki őket a közterületekről. Október 19-én a Parlamentben négy hajléktalan, A Város Mindenkié csoport tagjai nagyméretű táblát emeltek a magasba avval a felirattal, hogy “LAKHATÁST, NE ZAKLATÁST!” Az Országgyűlés plenáris ülése ugyanis aznap tárgyalta a törvényjavaslatot, mely által a közterületekről a települési önkormányzatok kitilthatják a nincsteleneket. Egy nappal később Magyarország 13 hajléktalanja a köztársasági elnökhöz, Schmitt Pálhoz fordult. Nyílt levelükben arról írtak, hogy ők is a magyar nemzet tagjai, ők is a Magyar Köztársaság állampolgárai, akiknek ugyanolyan emberi jogaik vannak, mint a lakásban élőknek: “Ezt az egyenlőségünket és egyenlő méltóságunkat azonban nap mint nap kétségbe vonják.

Az éjfél óta életbe lépett rendelet szerint tilos az aluljárókban a fedél nélkülieknek aludni, miközben a hajléktalanszállók maximális kihasználtsággal működnek, télen az éjjeli menedékhelyeken a földre fektetik a rászorulókat.

A budapesti hajléktalanokat évente egyszer, február 3-án írják össze. 2010. február 3-án a fővárosban 1860-an háltak az utcán, több tízezren pedig hajléktalan-szállókon. Budapest új főpolgármestere novemberben a Társadalmi Megbékélés program keretében a felmérést megismételtette, és december 15-i határidővel 116 aluljárói hajléktalannak ígért speciális elhelyezést.

Bár a főpolgármester intézkedéstervezete több, ezt segítő (illetve kibontó) elemet is tartalmaz (logisztikai átszervezések, túlélőpontok létrehozása), a rendészeti (szabálysértési) kérdésként is kezelt ügy első olvasatra is felveti az egész aluljáró- és hajléktalankérdés végső megoldatlanságát és dilemmáit.

Novák Attila (komment.hu) cikke

A hajléktalanok ügyében két, egymástól gyökeresen eltérő filozófiai hátterű hozzáállás uralja az emberek gondolkodását. Az egyik szerint a hajléktalanoknak – mint a társadalom számkivetettjeinek – joguk van ahhoz, hogy bárhol, ahol csak tudnak (és ahol meleg van – legalábbis télen), pihenjenek, éljenek, aludjanak. Jogaikban korlátozni nem lehet őket, kisebb rosszként – merthogy mindannyian emberek vagyunk -  el kell viselnünk az ennek következtében sokszor jelentkező bűzt a járműveken, az összeszart telefonfülkéket az aluljárókban, az alig használható bűzös üléseket a buszokon és a villamosokon, hiszen a társadalomnak, mely egyedüli és megszemélyesíthető okozója rossz helyzetüknek, kompenzálnia kell embertársait az őket ért méltánytalanság miatt, azaz hogy a “társadalom miatt” sem munkájuk, sem lakásuk nincsen. Ez a fajta gondolkodásmód, amely az emberi jogok problematikájából kiveszi a kötelességek rendszerét, radikálisan csökkenti az egyéni felelősséget, így tulajdonképpen nem ösztönzi igazán a hajléktalanokat arra, hogy változtassanak helyzetükön, ugyanakkor mindenféle rossz helyzetet defetista negativitással védelmez, így fenn is tartja azt.

A másik típusú séma – mely egyébként hajlamos összemosni a hajléktalanügyet a bűnözéssel (pedig a hajléktalanok túlnyomó része nem bűnöző) -  kizárólag szigorú rendészeti kérdésként kezeli a hajléktalanok ügyét: eszerint a tömegközlekedést és a közösségi helyeket igénybevevő, azt használó embereket méltán zavarják a hajléktalanok látványa és az általuk okozott kellemetlenségek, ennél fogva a városvezetésnek – függetlenül a hosszabb távú hatásoktól – “szükséges tüntetnie” ezeket az embereket a közterekről, hisz “a rend csak így valósulhat meg”. E gondolkodásmód hibája az, hogy eltekint attól a ténytől, hogy önhibán kívül egyéb körülmények is lökhetik nyomorba az embereket – s ahogyan a társadalom nem felelős kizárólagosan, úgy nem is hibátlan en bloc. A “valódi rend” megteremtése amúgy teljesen illuzórikus, hiszen ezeket az emberi helyzeteket nem szünteti meg a kizárás, pusztán a látványt csillapítja és a helyzetet kozmetikázza.

A kétféle, meglehetősen sommás gondolkodásmód töretlenül uralja a politikai vertikumot, így sokan kizárólag emberjogi sztereotípiákon keresztül látják a kérdést és nem akarnak törődni azzal, hogy a hajléktalanok tartós jelenléte milyen higiéniai vagy éppen a közízlést erősen sértő problémákat vet fel, melyeket nem lehet az “empátiahiányos kispolgári-burzsoá” stigmájába bezárni. Ugyanakkor rendpárti gondolkodásmód (Law and Order) a hajléktalanok kérdését pusztán büntetőeszközök segítségével véli megoldani, s nem számol azzal, hogy jelenlétük tartós egy olyan nem túl gazdag társadalomban, ahol nem csak a nevelőintézet vagy a börtönévek végzetével, de egy válás  következtében (a magyar bíróságok alapból nőpártiak) is sokan az utcán találhatják magukat. A lejtőre kerülés determinisztikus társadalmi és szabad egyéni lépések sorozatából tevődik össze, sem a társadalom, sem az egyén nem felelős abszolút mértékben a történtekért, mindenki esetében más az elegy.

A probléma igen bonyolult – nem véletlen, hogy az egyik legborzalmasabb közösségi teret, a Nyugati pályaudvart (itt mindkét nembeli fiatalkorú prostituáltak, pedofilok, zsebtolvajok és koldusok sokasága színesíti az aluljárót, hogy egy kicsit a tényleges bűnözésről is beszéljünk) használta fel a Magyar Máltai Szeretetszolgálat két kiváló vezetője, Kozma Imre és Vecsei Miklós, hogy az ügy egy dimenzióját bemutassa Tarlós Istvánnak. Az Infopontot is üzemeltető s az aluljárót egy másik szervezettel együtt “örökbefogadó” s amúgy kiváló, érdemes és tiszteletreméltó munkát végző szervezetek a megoldás humanizálását akarták elérni az akkor még csak főpolgármester-jelölt politikusnál.

Tarlós István nyilatkozatából kitűnik, hogy tisztában van a hajléktalanügy problémáival, ám komoly dilemmával kell szembesülnie. Helyzetismerete megvan hozzá, hiszen Budapesten – az 1993.évi III. (szociális) törvény rendelkezéseit végrehajtva – a  Fővárosi Önkormányzat foglalkozik (ezért a Fővárostól fejkvótát kapó civilekkel együtt) hajléktalanellátással, így az általa prezentált adatok valósak. A hatezres számú hajléktalanság (minden év február 3-án mérik fel az ezzel foglalkozó szervezetek – Budapesti Módszertani Szociális Központ, Menhely Alapítvány, Twist Olivér Alapítvány stb. – a hajléktalanok számát) pontosnak tűnik. Az aktív hajléktalanok 120-200-ra becsült száma is megfelel a valóságnak – körülbelül egy hónapja bízták meg az utcai szociális munkásokat azzal, hogy számolják össze, hányan is laknak az aluljárókban. Tarlós továbbá helyesen beszélt arról a Nyugat-Európa több helyén elterjedt s a magyar szociális szakma által régóta szorgalmazott szociális bérleti rendszerről, mely reintegrálná az arra hajlandó hajléktalanokat a társadalomba.

Ám ezeket a hosszú távú intézkedéseket, melyeknek még a megtervezése is kétséges december 15-ig, lehetetlen ilyen sürgősen bevezetni. A hajléktalanok ilyetén kiszorítása az aluljárókból nem a legmegfelelőbb módszer, hiszen jelenlegi megélhetésük is elvész, hogyha eltávolítják őket (sokuk kis szívességeket tesz boltosoknak, a pizzás, a szendvicses a maradékot odaadja nekik, stb.). A rájuk rótt pénzbírság sem oldja meg a helyzetet, hiszen nem fogják tudni kifizetni az összeget (így jártak a koldulást tiltó rendeletekkel is az illető önkormányzatok), s az ezt feloldó, illetve helyettesíteni hívatott elzárás pedig éppen a hajléktalanügyet zúdítaná rá olyan igazságszolgáltatási területekre, amelynek ott helye nincs. Ráadásul a nagy hajléktalanellátók vezetői nem véletlenül beszélnek téli szükségállapotról, hiszen a hajléktanok halála általában a téli faggyal van összefüggésben, melyet a gyors kiutasítás inkább siettet, mint meggátol.

Ezen kívül van egy szubjektív tényező is a történetben: az utcán lakó hajléktalanok jórésze szabad akaratából nem akar szállóra menni. Azt állítják, hogy ott “lopnak, verekednek”, pedig vannak helyek, ahol az ehhez az életformához általában szorosan kapcsolódó italozást toleránsabban kezelik. Ezekkel az emberekkel foglalkoznak az “utcai szociális munkások”, és próbálják meg őket valamelyik szállóba helyezni, vagy ha ez nem működik, a helyszínen ellátni őket. Aki pedig Budapesten gyakran jár erdős területen, az sokszor találkozhat hajléktalantelepekkel (akár a budai hegyekben is), a Tarlós István által is említett többezres szám velük együtt egész.

Láthatjuk tehát, hogy a probléma bonyolult, megoldani nem lehet, csak jól kezelni s még ez is sok időt és pénzt igényel. Már csak ezért sem szabad olyan átgondolatlan döntéseket hozni, amely csupán a középosztály “szemének” tetszene. A felszabaduló aluljárók látványának árát ugyanis nincstelenek fizetnék meg – akár az életükkel is. Vigyáznia kell a városvezetésnek arra, nehogy a látványpolitizálás irányába induljon el, esetleg további indulatokat keltve egy olyan társadalmi csoport ellen, amely amellett, hogy életformájával jogosan zavarhat sokakat, ugyanakkor a társadalmi ranglétra legalján helyezkedik el, kiszolgáltatva mindenkinek, aki csak éppen a közelébe merészkedik vagy éppen távolról figyeli zajos és egyben szomorú életét.

A köztér funkciójának, használatának, szerepének meghatározásából, egyben a köztérhasználatát szabályozásából pedig az következik, hogy azokat csak rendeltetésszerűen szabad használni. Így köztereken például nem lehet sátrat felverni, a közterületet WC-nek használni, ott főzni, mosni, stb. Amennyiben ezen alapvető szabályokat valaki nem tartja be, akkor jogosnak tarjuk a szankcionálást.

Az utcán lakás társadalmi problémája természetesen nem oldódik meg attól, hogy a hajléktalan embereket kitiltják a közterületekről, hiszen olyan léptékűvé és mértékűvé erősödött ez a probléma, amit csak átfogó társadalmi, gazdasági és szociális megoldás-csomaggal lehet kezelni, és nem tünetileg, mint a Belügyminisztérium jogszabály-tervezete, amely csak egy szelete az egész problémakörnek. Az utcán élők vonatkozásában is szükség van a közterületek használatára vonatkozó átfogó szabályozásra, amelynek fontos eleme az utcán élők egészségügyi, szociális és szükség szerinti mentálhigiénés gondozása is. Tehát a közterület-használat szabályainak megalkotásához csatlakoznia kell különösen egy szociális és bérlakás programnak, munkaprogramnak, egészségügyi ellátó programnak is.

Az utcán élők problémáját azért is kell átfogóan és hosszú távra is megnyugtató módon kezelni, mert a közterületen maradt emberek sokkal hamarabb és sokkal mélyebb válságba tudnak kerülni, mind egészségügyileg, mind szociálisan, mind mentális szempontból. Sajnálatos módon egyre nő azoknak a száma, akik számára az utcán lakás nem választás eredménye, hanem kényszerű „vészmegoldás”, – éppen ezért jelentős szerep hárul a társadalomra, a társadalmat irányító politikai intézményrendszerre, a szociális ellátórendszerre. E szervezeteknek és szereplőiknek számos dolgot kell, kellene biztosítaniuk az utcán élők számára.

A SzeBu ajánlásai a következőek:

1. Az utcán lakás ne jelentsen alternatívát a szállón való éjszakai alvás helyett

Budapesten – számos hivatalos felmérés és arra épülő állítás alapján – elegendő szálláshely áll rendelkezésre, ahol az ellátás és a szolgáltatások is megfelelőek, és ezek még további helyekkel bővíthetők. A szállókon az utcán élők lehetőséget kapnak arra, hogy visszailleszkedjenek a társadalomba és a munka világába, hogy ön- és közmegbecsülésük helyreálljon, a válságos sorsúak egészségügyi és egyéb ellátásban részesüljenek, élelmiszert kapjanak, míg az utcán maradva – bár szociális kapcsolatuk itt a legerősebb a társadalommal, itt kevésbé kell követni a szabályokat – az alkalmazkodás, a napi tisztálkodási kényszer hiánya, a foglalkoztatás, az egészségügyi ellátás hiánya miatt kevésbé találják meg a visszavezető utat a társadalomba.

A SzeBu úgy véli, hogy olyan szabályozásra is szükség lenne, amely az utcán élők kisebbik, ám így is jelentős számú csoportjára vonatkozik. Azokra, akik a legnagyobb hidegben sem akarnak, nem hajlandók bemenni a szállóra. Több szempontból is fontos lenne, hogy ezeket az időket ne az utcán kelljen átvészelniük. Az utcán élők „elmozdítására” vonatkozó szabályozást már korábban is kérték a hajléktalanokkal foglalkozó szervezetek, de lépés ez ügyben még nem történt. Annak ellenére sem, hogy a nemzetközi gyakorlat számos best practice elemmel szolgál a magyar szabályozás számára is.

2. Kis létszámú nappali centrumok létrehozása, decentralizált modell

A SzeBu tapasztalata szerint sajnos sokan – megfelelő szálláshelyek ellenére – nem mennek be a szállókra, mert nincs elegendő hely, mert meglopják őket, mert egészségügyi, ANTSZ papírt kérnek (ebben igazolják, hogy nincs fertőző betegségük, mint pl. TBC), de sokan azért nem mennek be éjszakára, mert a szobák nem koedukáltak, vagy mert mentális leépülésük következtében ittasan jelentkeznek, s a szállók ilyen egyéneket nem engednek be. Sajnálatos, de érthető  módon az utcán élők, a hajléktalanok között nagyon magas számú az alkoholista vagy más mentális betegségben szenvedő. Erről a szabályozási csomag komplex gondolkodást követelő alapelvei megfogalmazásakor nem lehet nem tudomást venni.

A SzeBu tehát olyan kisebb létszámú nappali centrumok létrehozását tartja életképesnek, amelyek a nappali tartózkodásra, alapellátásra, tisztálkodásra, elemi orvosi vizsgálatokra alkalmasak és amelyek csupán 20-30 embert fogadnának be. Olyan helyszíneken, amelyek megfelelő távolságban vannak a nagy városi csomópontoktól ahhoz, hogy elvárható legyen e városi közterek rendeltetésszerű használata, ugyanakkor a hajléktalanokat sem szakítja ki a társadalom életéből. Rendkívül fontos szemléleti változást javaslunk: ne a hajléktalanok – mindenki más igényeire szükségképpen tekintet nélküli – életformájára települjön rá az ellátórendszer, hanem pont fordítva. Ne a szociális munkások vigyék tehát az utcán élőkhöz a matracokat, az enni és innivalót, vagy éppen az orvost és más szakembert, hanem az utcán élő, a hajléktalan keresse meg a közelben lévő, számukra a kevés emberrel foglalkozó, tehát személyes törődést biztosítani tudó ellátórendszer megfelelő pontját, ő maga menjen be a szállóra, a nappali centrumba, ahol a szükséges ellátást megkaphatja.

3. Személyre szabott ellátás

A nappali centrumok létrehozásával az az alapvető probléma oldható fel, hogy a nagy befogadóképességű szállókon kevesebb szakember, kevesebb odafigyelés jut egy-egy utcán élőre, hajléktalanra. Az ellátórendszer személyre szabásával a válságba jutott embereken közvetlenül, problémáik ismeretében lehet segíteni: a szociális munkás tisztában lesz élettörténetükkel, hozzátartozóik elérhetőségeivel, egészségügyi helyzetükkel, munkaképességükkel, egyéb problémáikkal. Mindezek alapján egyéni megoldások lehetségesek, a szociális kapcsolódás erősebbé válik és könnyebb a szabályok betartása és betartatása is.

4. Intézményi struktúra átalakítása

A kiépült intézményi rendszer szereplői, módszerei szinte változatlanok az elmúlt 20 évben, a rendszer működése – annak minden sikere ellenére –, az általa kínált megoldási javaslatok nem elégségesek, sőt – a probléma évről évre nő. A SzeBu úgy véli, hogy a hatékony ellátás érdekében az intézményrendszer újrastrukturálására, a finanszírozási rendszer átalakítására van szükség, több szereplő, több szociális munkás és szakember bevonásával és kisebb, de emelt színvonalú ellátóhely kialakításával. Tisztában vagyunk azzal, hogy a restrukturálás következtében felszabaduló anyagi erőforrások valószínűleg nem lesznek elegendők a rendkívül összetett probléma megoldására. Vélhetőleg további közpénz bevonására is szükség lesz. Az utcán lakás kérdéskörének kezelésére, jelentős hányadának felszámolására azonban még így, a valós problémákkal való felelős szembenézés alapján kialakítandó új módszerek finanszírozásával is kevesebb összeg felhasználására lesz szükség, mintha az utcán lakást egyszerű rendészeti kérdésként kezelő jogszabályok következményében a még költségesebb elzárással, börtönbüntetéssel kívánnánk a problémahalmazt kezelni.

5. Visszavezetés a munka világába

Tudományos kutatások is alátámasztják, hogy az utcán élő emberek semmivel sem kevésbé szeretnek dolgozni, mint lakásban elő embertársaik. Ebből kiindulva meg kell találni a kifejezetten helyzetükre, életmódjukra szabott megoldásokat visszavezetésükre a munka világába. Az erre vonatkozó lehetséges alternatív módszereket és célokat az utcán élő emberekkel, a velük foglalkozó szakterületek képviselőivel, a szabályozókkal és a politikai döntéshozókkal együttesen kell kialakítani. Olyan megoldások szükségesek, melyek amennyire az szakmailag indokolt – tekintettel költségvetési realitásokra is – alapvetően kölcsönösségi alapra helyezi az utcán élők és az állam, illetve a helyi önkormányzatok viszonyát. Ebben a körben érdemes néhány követére érdemes külföldi példát is megvizsgálni.

6. Együttszabályozás és önszabályozás fontossága

Összhangban a 2. és 3. pontban meghatározott elvekkel, az utcán élők életére vonatkozó egyes területeken az érintettek bevonásával javasolt saját szabályzatok kialakítása akár együttszabályozás, akár önszabályozás formájában. Ez a szempont azon paradox helyzet miatt is megfontolandó, mivel struktúrát, illetve szabályokat kell alkotni és érvényesíteni olyan emberekre vonatkozóan, akik közül sokan különböző okoknál fogva ezekből sokat, vagy mindent elutasítanak. Tehát az alkotmányos és ugyanakkor hatékony jogszabályalkotás érdekében az érdekeltek által elfogadott kompromisszumokat célszerű jogszabályba foglalni, és e mellett az utcán élők magukra vonatkozóan élhetnek az önszabályozás eszközével, illetve a jogalkalmazó hatóságokkal való együttszabályozással is.

Mindezek tükrében a Szeretem Budapestet Mozgalom ezúton kezdeményezi egy civil egyeztető fórum életre hívását, amelyre az ellátórendszer szereplőit, a civil szféra képviselőit, a kormányzati oldal, a minisztériumok képviselőit, szociológusokat, addiktológusokat, és egyéb érdekelteket, érintetteket várunk tisztelettel.

Szeretem Budapestet Mozgalom

A törvényjavaslat indoklása szerint ez a szabály teremti meg a lehetőségét annak, hogy a  közterületen lakó, alvó hajléktalanok ellen fellépjen a hatóság. Amennyiben a helyi önkormányzat a rendeltetéstől eltérő közterület-használatot szabálysértéssé nyilvánítja, akkor a hajléktalanok bírságolhatók is.

A módosítás – egy joghézagot kitöltve – definiálja a szabálytalan építést. A kötelező építési szabályok megsértésével, illetve az engedély nélkül végzett építés tartozik ebbe a körbe. A javaslat megteremti az egységes elektronikus közmű- és nyomvonalas építmény-nyilvántartást. Az alapvető közművek kerülnek bele ebbe a nyilvántartásba, és ezzel csökken a veszélye, hogy azokat – nem tudva a létezésükről – elvágják, megrongálják. Az elektronikus közmű-nyilvántartás ugyanis nyilvános lesz.

A Szeretem Budapestet Mozgalom álláspontja

A haléktalanok és utcán élők helyzetével foglalkozó minisztérium tavaly is bejelentette, hogy van elegendő hely az utcán élők számára, mindenkit el tudnak helyezni – ezt ebben az évben is elvárjuk, hiszen minenkinek joga van arra, hogy emberhez méltó körülmények között éljen. De nem közterületen.

Azok, akik a közterületeken élnek és nem mennek be a hajléktalanszállásokra, sokszor nem a helyhiány miatt teszik azt, hanem mert nem akarnak vagy nem tudnak alkalmazkodni az ellátóhelyek támasztotta követelményekhez és szabályokhoz, legyenek azok a megfelelő egészségügyi papírok vagy éppen a mindennapi élethez szükséges szociális készségek.

Sajnos több esetben is tapasztaltuk már azt, hogy az ellátóhelyek számára néha nem olyan nagy “baj”, ha a hajléktalanok kint vannak az utcán, hiszen ezzel a probléma a felszínen marad, a szemünk előtt tulajdonképpen.

Továbbra is csak ajánlani tudjuk az egyik legliberálisabb város, New York példáját, ahol hasonló problémát jelentettek az utcán élők, a falfirkák és vadlakátok is. A témáról Malcolm Gladwell írt nagyszerű könyvet Fordulópont címmel. A Szeretem Budapestet Mozgalom már számos esetben javasolta a könyvben felvonulattott példákat, ez most különösen időszerű , hiszen Budapest is hasonló utat jár be, mint New York.

A főváros belső területein sok utca, tér tele van szemétel, kutyapiszokkal, a padokat pedig hajléktalanok foglalják el. Az ÁNTSZ szerint azonban sem feladatuk, sem felelősségük nincsen ebben az ügyben, nem hozzájuk tartozik a probléma megoldása.

Moravcsik József, a Szeretem Budapestet Mozgalom titkára szerint a közegészségügyi hivatal válaszára a magyarázat az, hogy a szemetes közterek rendbetétele a városvezetés feladata. Az ÁNTSZ-t akkor hívhatja ki a közterület-fenntartó, ha olyan esetet talál, ami már túlmegy az egyszerű takarításon: ha a kosz, illetve az utcákon lévő ürülék már fertőzésveszélyt jelent.

Elindult a jogszabály-változás

A civil szervezet titkára elmondta, mozgalmuk szerint a rendszeresen a köztereken vécéző hajléktalanok nem tartózkodhatnának életmódszerűen az utcákon. Moravcsik József szerint azonban nincs semmiféle olyan jogszabályi háttér, amely alapján közterület-felügyelők, az ÁNTSZ, vagy a rendőrség eltávolíthatná azokat az embereket, akik bizonyos feltételeknek nem felelnek meg. A civil mozgalom titkára szerint bár Demszky Gábor főpolgármester is változtatni szeretett volna a helyzeten, nem tudott eredményt elérni. A mozgalom ajánlásai ugyanakkor egyeznek a Fidesz főpolgármester-jelöltje, Tarlós István elképzeléseivel is, és információik szerint ősztől változások várhatók az ügyben.

„Tudjuk azt is, hogy az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumtól elindul egy jogszabály-változás amiatt, hogy azokat az egyéneket, akik nem megfelelően viselkednek a köztereken, részegek, ott alszanak, azokkal bármi úton-módon megoldást lehessen találni. Nem akarom védeni a mostani városvezetést, mert mi is azt mondjuk, hogy ettől függetlenül lehetne lépni, és igenis lehet bizonyos területeket felszabadítani. Ebben fontos a hajléktalan-ellátás is, hogy ne kitakarítása legyen bizonyos területnek, hanem megfelelő koordinálás alatt történjen” – mondta Moravcsik József.

Vidéken kisebb a probléma

Szegeden a járókelők többnyire nem panaszkodnak arra, hogy egyesek a közterületet mellékehelyiségnek használják. Főként a bulihétvégék után azonban előfordul, hogy a másnapos fiatalok a falhoz támaszkodva könnyítenek magukon – akár buszmegállókban is. A hajléktalanoknak nincs hová menniük, Szegeden mindössze egy nyilvános ingyenes vécé működik, ez is hosszas viták után, pár évvel ezelőtt nyílt meg. A különböző fesztiválok idejére mobil wc-ket helyeznek ki, amelyeket mindenki használhat.

A győri belvárosban nem okoz gondot az emberi ürülék és a kutyagumi, igaz, a Széchenyi teret és a környező utcákat is rendszeresen takarítják. A szűk sikátorok viszont időnként nyilvános vécévé válnak, és ezt nappal is érzik a járókelők, pedig, aki akar, talál illemhelyet – igaz, több helyen fizetni kell érte. A belvárosban mintegy tíz nyilvános toalett van, egy részük önkormányzati cég kezelésében, más részük magán kézben. Nyitva tartásuk és tisztaságuk eltérő. Van, amelyiket szépen rendben tartják, más pedig némi kívánnivalót hagy maga után.

Miskolc sétálóutcáján, a Fő utcán idén nem lehet kiülni vendéglátó egység teraszára kávézni vagy hideg üdítőt inni, mert a villamos pályák rekonstrukciója során a síneket átépítik, és fúrógépek, légkalapácsok dolgoznak folyamatosan hónapok óta. A por és a zaj nem teszi lehetővé, hogy a vendég jól érezze magát egy kerthelyiségben. A Fő utca inkább háborús állapotokat idéz, mint turisták vagy vendégek fogadóhelyét. Nyilvános vécé tudósítónk információja szerint nem működik – korábban kettő volt fellelhető a Fő utcán, , de ezeket tavaly bezártak.

“Nem kell félni a hajléktalanok által használt padoktól”

Kovács Ivetta, a Menhely Alapítvány szociális munkása szerint, ha Budapest valamely részén van is nyilvános vécé, akkor azért mindig fizetni kell, ami a hajléktalanok számára lehetetlenné teszi a használatát. A másik nagyon komoly probléma a fővárosban az ellátórendszer problémája. A minden kerületben megtalálható nappali melegedőkben ugyan van vécéhasználati és fürdési lehetőség, de az ÁNTSZ ezeken a helyeken tüdőszűrő-papírt kér a hajléktalanoktól. Ahhoz, hogy bemehessenek az intézménybe be kell mutatniuk a fertőzésmentességről szóló igazolást, akkor is, ha csak pisilni szeretne. Ez alól csak a Menhely Alapítvány nappali intézményei kivételek. (Az éjszakai szállókon azonban, ahol sok ember tartózkodik, hosszú ideig, nagy a fertőzésveszély, így ezeken a helyeken az alapítvány is egészségügyi igazolást kér.)

Kovács Ivetta szerint azonban fontos tudni, hogy a hajléktalanok által használt padok semmilyen fertőzésveszélyt nem jelentenek. „Ez sokkal nagyobb félelem, mint amennyi realitás alapja van. Legyengült szervezetű emberekről van szó, ha van is bennük valami fertőzés, egy normál, átlagos embert, akinek alapvetően semmi baja, nem fog megfertőzni” – mondta a Menhely munkatársa.

A szociális munkás szerint a közterületek tisztaságára a megoldást egyrészt ingyenes nyilvános vécék felállítása jelentené. „Másrészt azt gondolom, hogy olyan szociálpolitikai koncepció kidolgozása és megfelelő anyagi segítség juttatása különböző szervezeteknek, amivel egy kicsit több lépést és több segítséget tudunk adni azoknak az embereknek, akik az utcán vannak” – mondta a Menhely Alapítvány munkatársa.

A SzeBu véleménye

Véleményünk szerint az ÁNTSZ joggal írja elő az egészségügyi papírokat, ha közösségbe mennek a hajléktalanok. Ezt továbbra is meg kell tartani.

A Menhely Alapítvány szerint ugyan nem jelentenek veszélyt a hajléktalanok a többségi társadalomra (kérdés, hogy a gyengébb immunrendszerű gyermekekre sem), de ők is kérik az egészségügyi igazolást, ha be akar térni hozzájuk aludni egy hajléktalan. Hiszen vannak olyan betegségek, kártevők, tetvek, rühök, amelyeknek az erős immunrendszer sem akadály.

Sajnálatos módon el tudjuk képzelni, milyenek lesznek az ingyenes nyilvános WC-k egy hét után, éppen ezért merül fel a kérdés, hogy akkor mire vannak a nappali melegedők?

Be kell látnunk, hogy egyszerűen van egy réteg a hajléktalan társadalmon belül, akiknek “kacsalábon forgó palotát” is kínálhatnának, akkor sem költöznének be és nem tudnak alkalmazkodni, mert szociológiailag a nyüzsgő város többet kínál számukra, és úgy érzik, hogy így még legalább valamelyest a társadalom tagjai. Ott akarnak élni és ha ezt hagyják, akkor ott is fognak aludni. (És ha ez így megy tovább, akkor akár a Parlament tövében is élhetnek, mert ott meleg van…)

Jelenleg a nagy meleg miatt napközben a Városligetben tartózkodnak, ott „élnek”, de a holmikat a gépkocsiban tárolják, körülötte, alatta szemét és kosz, a betört ablakon ponyva. Esténként kinyitják a gépkocsi ajtaját, azon ruhát szárítanak, felállítanak egy ponyvát az ajtónál, stb.

A Szeretem Budapestet Mozgalom várja a Rendőrkapitányság és a Főkert visszajelzését és mihamarabbi intézkedését.

A Főkert sajnálatos módon nem tesz semmit, sőt – állításuk szerint is vannak, akik nagyon hosszú idő óta életvitelszerűen ott laknak  a házakban, WC-kben. Az is előfordul, hogy késsel fenyegetőznek, ha a Főkert munkatársai fel mernek lépni a lomok ellen. (Ebben az esetben valóban nem lehetne őket háborítatlanul ott hagyni, hiszen ez már bűncselekmény)

A Szeretem Budapestet Mozgalom tésztelettel kéri Főváros illetékes vezetőit, hogy számolja fel az áldatlan állapotokat, hiszen a Városligeta város (egyik) legfontosabb  parkja, ahol napontatöbb ezren fordulnak meg.