Tarlós beszélt a Moszkva térről és az utcán élők helyzetéről is

“Folytathatatlan a munka”

Több probléma is hátráltatja a 4-es metró építési munkálatainak befejezését, az egyik fő gondot a metrószerelvények jelentik, amelyek nem kapták meg a megfelelő működési engedélyt és így “folytathatatlan a munka”. Amíg nincs szerelvény, addig a másik cég nem, vagy alig tud dolgozni – magyarázta Tarlós, aki szerint emiatt egy csomó kötbér is fenyegeti a várost.

A 4-es metró tervezett második szakaszával az a gond, hogy “a városnak egyetlen fillérje sincs rá, az unió pedig még csak tárgyalni sem hajlandó erről”. Úgy becsülte, hogy a metró első szakaszának befejezése “legkedvezőbb esetben 2013 végére” várható, de ha a szerelvények ügye nem oldódik meg, akkor akár 2015-ig is eltolódhat az átadás.

„Tarthatatlan állapotok a Moszkva téren”

Mi lesz a Moszkva térrel? Tarlós szerint “tarthatatlan állapotok” vannak a Moszkva téren, amely ezért teljes rekonstrukcióra szorul. Mint mondta, heteken belül megkezdődik a terveztetés, és reményei szerint a kivitelezés is megkezdődhet még ebben a ciklusban. A tér elnevezését illetően úgy fogalmazott, hogy “ambivalens”, mert a Rákosi időkben kapta a nevét a közterület, ugyanakkor viszont sokan már megszokták ezt az elnevezést, ráadásul az Oroszországgal fenntartott kapcsolatokra is tekintettel kell lenni.

Moszkva tér: Se a név, se a kinézet nem megfelelő?

Tarlós személyes javaslatát is elmondta: A Moszkva teret vissza kellene nevezni a “régi, klasszikus” Széll Kálmán térnek. A város “egy egészen más pontján” ugyanakkor meg kellene engedni, hogy emeljenek egy kis orosz ortodox kápolnát, amelynek a környékét elnevezhetnék Moszkva térnek – tette hozzá.

A dugódíjnak vannak „előfeltételei”

“Nem ördögtől való gondolat” Tarlós szerint a dugódíg bevezetése, hiszen külföldön már vannak pozitív és negatív tapasztalatok ezzel kapcsolatban, és “talán több a pozitív”. Budapesten ennek előfeltételei vannak – amelyek nélkül “inkorrekt volna bevezetni” -, ilyen az egységes parkolási rendszer, parkolók építése a város szélén, illetve a nagy csomópontokban, a 4-es metró befejezése, és az 1-villamos átvezetése a “jelenleg még Lágymányosinak nevezett hídon” – sorolta Tarlós. Legkorábban 2014 januárjában várható a dugódíj bevezetése, amely csak a közgyűlés többségi döntésével lehetséges.
 
“Emberséges, de karakteres megoldás”

A hajléktalanokkal, utcán élőkkel foglalkozó, Város Mindenkié Csoport egyik aktivistája az aluljárókból kitiltására utalva azt kérdezte: melyik törvény jogosítja fel Tarlóst arra, hogy a köztéren tartózkodó embereket “önhatalmúlag törvényen kívül helyezze, és onnan eltávolítsa”. Tarlós – aki először leszögezte, hogy minden tisztelete az érdekvédő csoport munkatársáé – erre úgy kérdezett vissza: “melyik törvény alapján lehet az aluljárókat életvitelszerűen lakásnak használni“. Szerinte a fővárosi lakók többségének az érdekét vették tekintetbe, amikor “emberséges, de karakteres megoldásként, decemberben visszaadták a budapestieknek” az aluljárókat. Hozzátette, az otthontalan embereknek kulturált lakhatási lehetőséget, sőt még munkalehetőséget is biztosítottak.

Ilyen volt a Ferenciek tere... De hová lettek ezek az emberek?

A SzeBu az utcán élőkkel kapcsolatos álláspontját ITT elolvashatjátok.

“Nehezen tolerálható”

Tarlós egyetértett azzal, hogy a pesti Kossuth Lajos utca és Rákóczi út üzletsora, ez a gyönyörű központi városrész “nehezen tolerálható” állapotban van. “Ezek bérbe adásának feltételein valóban változtatni kell” – ismerte el.

Egy lehetséges virtuális megoldási javaslatot megnézhettek ITT! Ez Fodor Gergő és Csordás Zoltán munkája, az Utcahossz.

A SzeBu szerint is tarthatatlan, hogy ezen a frekventált területen ilyen elhanyagolt állapotban legyenek az üzletportálok. Egységes szabályok megalkotása szükséges, egyfelől a bérbeadást illetően, másfelől az üzletportálok kinézetét illetően. 2008-as Nagykörúti falfirka-mentesítési kampányunk során Kirakatversenyt is szerveztünk a Dekorszövetséggel közösen, az elért eredményekről ITT olvashattok.

2010-et az Európai Bizottság a szegénység és társadalmi kirekesztés elleni küzdelem évének nyilvánította és a magyarországi nincstelenek hónapok óta azért küzdenek, hogy ne tiltsák ki őket a közterületekről. Október 19-én a Parlamentben négy hajléktalan, A Város Mindenkié csoport tagjai nagyméretű táblát emeltek a magasba avval a felirattal, hogy “LAKHATÁST, NE ZAKLATÁST!” Az Országgyűlés plenáris ülése ugyanis aznap tárgyalta a törvényjavaslatot, mely által a közterületekről a települési önkormányzatok kitilthatják a nincsteleneket. Egy nappal később Magyarország 13 hajléktalanja a köztársasági elnökhöz, Schmitt Pálhoz fordult. Nyílt levelükben arról írtak, hogy ők is a magyar nemzet tagjai, ők is a Magyar Köztársaság állampolgárai, akiknek ugyanolyan emberi jogaik vannak, mint a lakásban élőknek: “Ezt az egyenlőségünket és egyenlő méltóságunkat azonban nap mint nap kétségbe vonják.

Az éjfél óta életbe lépett rendelet szerint tilos az aluljárókban a fedél nélkülieknek aludni, miközben a hajléktalanszállók maximális kihasználtsággal működnek, télen az éjjeli menedékhelyeken a földre fektetik a rászorulókat.

A budapesti hajléktalanokat évente egyszer, február 3-án írják össze. 2010. február 3-án a fővárosban 1860-an háltak az utcán, több tízezren pedig hajléktalan-szállókon. Budapest új főpolgármestere novemberben a Társadalmi Megbékélés program keretében a felmérést megismételtette, és december 15-i határidővel 116 aluljárói hajléktalannak ígért speciális elhelyezést.

Bár a főpolgármester intézkedéstervezete több, ezt segítő (illetve kibontó) elemet is tartalmaz (logisztikai átszervezések, túlélőpontok létrehozása), a rendészeti (szabálysértési) kérdésként is kezelt ügy első olvasatra is felveti az egész aluljáró- és hajléktalankérdés végső megoldatlanságát és dilemmáit.

Novák Attila (komment.hu) cikke

A hajléktalanok ügyében két, egymástól gyökeresen eltérő filozófiai hátterű hozzáállás uralja az emberek gondolkodását. Az egyik szerint a hajléktalanoknak – mint a társadalom számkivetettjeinek – joguk van ahhoz, hogy bárhol, ahol csak tudnak (és ahol meleg van – legalábbis télen), pihenjenek, éljenek, aludjanak. Jogaikban korlátozni nem lehet őket, kisebb rosszként – merthogy mindannyian emberek vagyunk -  el kell viselnünk az ennek következtében sokszor jelentkező bűzt a járműveken, az összeszart telefonfülkéket az aluljárókban, az alig használható bűzös üléseket a buszokon és a villamosokon, hiszen a társadalomnak, mely egyedüli és megszemélyesíthető okozója rossz helyzetüknek, kompenzálnia kell embertársait az őket ért méltánytalanság miatt, azaz hogy a “társadalom miatt” sem munkájuk, sem lakásuk nincsen. Ez a fajta gondolkodásmód, amely az emberi jogok problematikájából kiveszi a kötelességek rendszerét, radikálisan csökkenti az egyéni felelősséget, így tulajdonképpen nem ösztönzi igazán a hajléktalanokat arra, hogy változtassanak helyzetükön, ugyanakkor mindenféle rossz helyzetet defetista negativitással védelmez, így fenn is tartja azt.

A másik típusú séma – mely egyébként hajlamos összemosni a hajléktalanügyet a bűnözéssel (pedig a hajléktalanok túlnyomó része nem bűnöző) -  kizárólag szigorú rendészeti kérdésként kezeli a hajléktalanok ügyét: eszerint a tömegközlekedést és a közösségi helyeket igénybevevő, azt használó embereket méltán zavarják a hajléktalanok látványa és az általuk okozott kellemetlenségek, ennél fogva a városvezetésnek – függetlenül a hosszabb távú hatásoktól – “szükséges tüntetnie” ezeket az embereket a közterekről, hisz “a rend csak így valósulhat meg”. E gondolkodásmód hibája az, hogy eltekint attól a ténytől, hogy önhibán kívül egyéb körülmények is lökhetik nyomorba az embereket – s ahogyan a társadalom nem felelős kizárólagosan, úgy nem is hibátlan en bloc. A “valódi rend” megteremtése amúgy teljesen illuzórikus, hiszen ezeket az emberi helyzeteket nem szünteti meg a kizárás, pusztán a látványt csillapítja és a helyzetet kozmetikázza.

A kétféle, meglehetősen sommás gondolkodásmód töretlenül uralja a politikai vertikumot, így sokan kizárólag emberjogi sztereotípiákon keresztül látják a kérdést és nem akarnak törődni azzal, hogy a hajléktalanok tartós jelenléte milyen higiéniai vagy éppen a közízlést erősen sértő problémákat vet fel, melyeket nem lehet az “empátiahiányos kispolgári-burzsoá” stigmájába bezárni. Ugyanakkor rendpárti gondolkodásmód (Law and Order) a hajléktalanok kérdését pusztán büntetőeszközök segítségével véli megoldani, s nem számol azzal, hogy jelenlétük tartós egy olyan nem túl gazdag társadalomban, ahol nem csak a nevelőintézet vagy a börtönévek végzetével, de egy válás  következtében (a magyar bíróságok alapból nőpártiak) is sokan az utcán találhatják magukat. A lejtőre kerülés determinisztikus társadalmi és szabad egyéni lépések sorozatából tevődik össze, sem a társadalom, sem az egyén nem felelős abszolút mértékben a történtekért, mindenki esetében más az elegy.

A probléma igen bonyolult – nem véletlen, hogy az egyik legborzalmasabb közösségi teret, a Nyugati pályaudvart (itt mindkét nembeli fiatalkorú prostituáltak, pedofilok, zsebtolvajok és koldusok sokasága színesíti az aluljárót, hogy egy kicsit a tényleges bűnözésről is beszéljünk) használta fel a Magyar Máltai Szeretetszolgálat két kiváló vezetője, Kozma Imre és Vecsei Miklós, hogy az ügy egy dimenzióját bemutassa Tarlós Istvánnak. Az Infopontot is üzemeltető s az aluljárót egy másik szervezettel együtt “örökbefogadó” s amúgy kiváló, érdemes és tiszteletreméltó munkát végző szervezetek a megoldás humanizálását akarták elérni az akkor még csak főpolgármester-jelölt politikusnál.

Tarlós István nyilatkozatából kitűnik, hogy tisztában van a hajléktalanügy problémáival, ám komoly dilemmával kell szembesülnie. Helyzetismerete megvan hozzá, hiszen Budapesten – az 1993.évi III. (szociális) törvény rendelkezéseit végrehajtva – a  Fővárosi Önkormányzat foglalkozik (ezért a Fővárostól fejkvótát kapó civilekkel együtt) hajléktalanellátással, így az általa prezentált adatok valósak. A hatezres számú hajléktalanság (minden év február 3-án mérik fel az ezzel foglalkozó szervezetek – Budapesti Módszertani Szociális Központ, Menhely Alapítvány, Twist Olivér Alapítvány stb. – a hajléktalanok számát) pontosnak tűnik. Az aktív hajléktalanok 120-200-ra becsült száma is megfelel a valóságnak – körülbelül egy hónapja bízták meg az utcai szociális munkásokat azzal, hogy számolják össze, hányan is laknak az aluljárókban. Tarlós továbbá helyesen beszélt arról a Nyugat-Európa több helyén elterjedt s a magyar szociális szakma által régóta szorgalmazott szociális bérleti rendszerről, mely reintegrálná az arra hajlandó hajléktalanokat a társadalomba.

Ám ezeket a hosszú távú intézkedéseket, melyeknek még a megtervezése is kétséges december 15-ig, lehetetlen ilyen sürgősen bevezetni. A hajléktalanok ilyetén kiszorítása az aluljárókból nem a legmegfelelőbb módszer, hiszen jelenlegi megélhetésük is elvész, hogyha eltávolítják őket (sokuk kis szívességeket tesz boltosoknak, a pizzás, a szendvicses a maradékot odaadja nekik, stb.). A rájuk rótt pénzbírság sem oldja meg a helyzetet, hiszen nem fogják tudni kifizetni az összeget (így jártak a koldulást tiltó rendeletekkel is az illető önkormányzatok), s az ezt feloldó, illetve helyettesíteni hívatott elzárás pedig éppen a hajléktalanügyet zúdítaná rá olyan igazságszolgáltatási területekre, amelynek ott helye nincs. Ráadásul a nagy hajléktalanellátók vezetői nem véletlenül beszélnek téli szükségállapotról, hiszen a hajléktanok halála általában a téli faggyal van összefüggésben, melyet a gyors kiutasítás inkább siettet, mint meggátol.

Ezen kívül van egy szubjektív tényező is a történetben: az utcán lakó hajléktalanok jórésze szabad akaratából nem akar szállóra menni. Azt állítják, hogy ott “lopnak, verekednek”, pedig vannak helyek, ahol az ehhez az életformához általában szorosan kapcsolódó italozást toleránsabban kezelik. Ezekkel az emberekkel foglalkoznak az “utcai szociális munkások”, és próbálják meg őket valamelyik szállóba helyezni, vagy ha ez nem működik, a helyszínen ellátni őket. Aki pedig Budapesten gyakran jár erdős területen, az sokszor találkozhat hajléktalantelepekkel (akár a budai hegyekben is), a Tarlós István által is említett többezres szám velük együtt egész.

Láthatjuk tehát, hogy a probléma bonyolult, megoldani nem lehet, csak jól kezelni s még ez is sok időt és pénzt igényel. Már csak ezért sem szabad olyan átgondolatlan döntéseket hozni, amely csupán a középosztály “szemének” tetszene. A felszabaduló aluljárók látványának árát ugyanis nincstelenek fizetnék meg – akár az életükkel is. Vigyáznia kell a városvezetésnek arra, nehogy a látványpolitizálás irányába induljon el, esetleg további indulatokat keltve egy olyan társadalmi csoport ellen, amely amellett, hogy életformájával jogosan zavarhat sokakat, ugyanakkor a társadalmi ranglétra legalján helyezkedik el, kiszolgáltatva mindenkinek, aki csak éppen a közelébe merészkedik vagy éppen távolról figyeli zajos és egyben szomorú életét.

Az aluljárók füstmentessé tételéről szóló javaslatot Kolozs András szocialista képviselő tette, és azt épphogy elfogadta a közgyűlés. A javaslatot valamennyi frakcióból többen támogatták, így politikamentes döntés született. Az előterjesztést a 67 tagú testület 34 tagja támogatta.

A rendelet elfogadása után az Újvárosháza folyosóján dohányzó képviselők közül többen is megjegyezték, “győzött a dohányellenes lobbi”. Az egy hét múlva életbe lépő szabályozás újabb feladatokat ad a közterület-fenntartóknak és a közterület-felügyelőknek; utóbbiak szabálysértési eljárást is indíthatnak a tiltott helyen cigarettázókkal szemben.

A szabályt megsértők 30 ezer forintig terjedő pénzbírsággal sújthatók. A figyelmeztető táblák kihelyezésére 10 millió forintot csoportosítottak át a Fővárosi Közterület-fenntartó (FKF) Zrt.-hez. Az aluljárókban várhatóan rövidesen megjelennek majd a “dohányzási tilalom” és a “kamerával ellenőrzött terület” táblák. Az aluljárókat nem az új rendelet miatt kamerázták be, arról már korábban döntöttek, ám az ellenőrzést segítheti a “távfigyelem”.

A cég szóvivője, Horti Zsófia korábban az MTI-nek elmondta, a dohányzási tilalomra figyelmeztető táblákból több mint hatszázat helyeznek ki, tekintetbe véve az aluljárók és a metrók kijáratait. A táblákkal együtt a bejáratoknál két-két csikktartót is felszerelnek.

A Szeretem Budapestet Mozgalom a lenti levéllel kapcsolatban szintén felháborodását fejezi ki, hogy ma Budapesten – mely egy európai nagyváros – nem lehet akadálymentesen közlekedni. Az EU-ba lépés egyik feltétele volt az akadálymentesítés elvárásának törvényi biztosítása. Most már van törvényünk, de azt senki nem tartja be. Érthetetlen.

A levélírónak nagyon sok mindenben igaza van, sajnos!

A Szeretem Budapestet Mozgalom véleménye az, hogy először zéró toleranciát kellene elérni az aluljárókban – mind az utcán élők, mind az árusok tekintetében. Ha szükséges, akkor fővárosi rendeletekkel kellene érvényt szerezni ennek és elérni, hogy az aluljárókban és a köztereken megváltozzon a helyzet, vagyis egy komplex programra lenne szükség. De ez nem lesz.

Sok pénzt költenek majd az aluljárókra, de nem látjuk biztosítva magunk sem, hogy javulni fog az emberek közérzete és igazi pozitív változást következik be. Véleményünk az, hogy sajnos nem fogjuk ezeket a változásokat érzékelni, felújítások és kampányszerű takarítások ugyan lesznek, de az igazi problémák felszámolása nem fog megtörténni – mint ahogyan mozgólépcsők sem lesznek (a felújítások megtervezésénél egyáltalán nem is gondoltak rá).

A Fővárosi Közgyűlés 2009. júniusi ülésén elfogadott átfogó vadplakát és falfirka-mentesítési program talán biztosítani fogja, hogy az aluljárók folyamatosan mentesek legyenek, de csak talán, várjuk a megvalósítást és az eredményeket.

Elkeserítően balkáni helyzetek uralkodnak a köztereken, borzalmas az aluljárók állapota és a jelenlegi városvezetés mellett ez nem is fog már megváltozni, holott Demszky Gábor főpolgármester úr kifejezett kérése és szándéka volt ezek felszámolása. Meglátásunk szerint azonban rajta és a városarculati tanácsnokon kívül egyenlőre nem sokan akarják, hogy az emberek gyökeres változást érezzenek.

Íme a levél:

Botrány Budapesten! Fényes márványra telik, mozgólépcsőre nem. (Avagy, babakocsisok, mozgássérültek, öregek maradjanak otthon)

Tisztelt érintettek!

Megkezdődött a budapesti aluljárók felújítása.

Ennek természetesen mindenki nagyon örül, hiszen némelyik aluljáróban harmadik világbeli állapotok uralkodnak. Az Örs vezér téren keresztül közlekedek nap mint nap, így pontosan tudom milyen látványt nyújtanak a hajléktalanok, akik komplett bolhapiacot működtetnek, mérhetetlen szemetet, ürüléket és ezzel együtt bűzt hagyva maguk után. Vagy az alkalmi árusok, akik cigaretta csikkeket és szemetet dobálnak el. Ez a Főváros, a XIV. és X. kerület vezetésének és a rendőrségnek együttes felelőssége és szégyene.

Visszatérve a felújításra; az Örs vezér téri aluljáró felújításának teljes költsége sajtóból származó információk alapján 70 millió forint körül van. Ezért kapunk világos bézs színű járólapot, amit az ember a lakásában sem szívesen rak le, mert tudja, hamar koszolódik, nem praktikus. Érdemes megnézni már jelen félkész állapotában, igénytelen, foltos valami, nem szívesen néz rá az ember. A falakra részben új márvány kerül, részben az eddigi felületet tisztítják meg. Ami néhány napig szép is lehet, de a tervezett térfigyelő rendszer ellenére néhány héten belül úgyis telefirkálják a graffitisek.

VISZONT: a sok szépészeti beavatkozás ellenére sem lesz használhatóbb a napi több százezer (!) utas átmenő forgalmát lebonyolító csomópont. Hiszen a kerekesszékkel közlekedők, a babakocsis anyukák, bármilyen mozgásában korlátozott ember számára gyakorlatilag lehetetlen az átkelés az egyik oldalról a másikra.

Úgy gondolom, a felületi kezelés helyett értelmesebb lett volna MOZGÓLÉPCSŐK építése (amire a friss munkálatok után valószínűleg évekig, évtizedekig hiába várunk). Ezek nélkül ugyanis teljesen felesleges az elővárosi közlekedés fejlesztése is, hiszen a közösségi közlekedéssel történő bejárással kapcsolatban az egyik legfontosabb ellenérv a körülményes átszállás, ami az idősebbek, babakocsival közlekedők számára különösen nehéz, a fogyatékosok, mozgássérültek, számára pedig egyszerűen lehetetlen.

Kérdéseim:

1. Hogyan fordulhat elő 2009-ben Európában, hogy egy több százezres átmenő forgalmú aluljárót nem szerelnek fel a mozgásukban korlátozott embertársaink közlekedését is lehetővé tevő mozgólépcsővel (uram bocsá’ lifttel).
2. Ki a felelős a program megalkotásáért/aláírásáért/elfogadásáért?
3. Az érintett szervezetek miért nem tiltakoztak az esztelen pénzköltés és a legalapvetőbb igények figyelmen kívül hagyása ellen?
4. Meddig kell még tűrnünk, hogy a haver építési kivitelezők érdekei (”van egy kis márványom, hová tudnánk beépíteni”) előbbre való, mint a tömegközlekedők igényei?
5. Költői kérdés: A döntésekért felelősök közül hányan közlekednek az Örs vezér téri, vagy egyéb felújításra kerülő aluljárón keresztül munkába menet (bármilyen tetszőleges pozitív egész szám meglepne)?

Várom minden érintett reakcióját, válaszát.

Tisztelettel:
N. Viktor